Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

TULI ANDREA: A zöld színpad

számára. Mint nagystílű játékos azonban úgy tűnik - az írott és íratlan szabályok biztos ismeretében ügyesen mozgatta a bábukat az élet játékasztalán, és esélyeit hideg fejjel mindig ki tudta számítani. Későbbi pályafutását megalapozó tőkéjét egy hírhedt kártyaparti során szerezte. Az 1890-es évek elején versenylovakat vásárolt magának a monarchia tetületén, és hazai körökben hamarosan az övé lett az egyik legfényesebb versenyistálló. A szerencsejátékokban aratott sikerei, valamint többek között jó lélektani érzékére épített kapcsolati tőkéje számtalan ajtót megnyitottak előtte. Tudatosan törekedett arra, hogy titokzatos imázsát kialakítsa, személyét a kifürkészhetetlenség homályába burkolja, fenntartva az általa játszott „örök nyertes" szerep látszatát. Örökös különc és kívülálló volt, bár több házzal is rendelkezett a birodalom mindkét fővárosában, mindvégig szállodában - először az Aranysasban, majd a Pannóniában - élt, mintha örökösen átutazóban lett volna. A „szakmában" is az újítók magányos útját járta: a hazai lovas- és edzőképzés egyik első nagy úttörő támogatója és az akkor újdonságnak számító amerikai módszerek híve volt. 1897-től a politikusi pályán is érvényesülni próbált, ám nem sok sikerrel, kortársai „soha nem nézték politikusnak, hanem eredeti észjárású, tehetséges, furcsa férfinak, aki véletlenül ott ült a padsorokban közöttük"

1 . Szemere Miklós mesésnek tűnő pályafutása valójában csak ritkán adatik meg földi halandónak. Az ő példája elenyésző kivétel a számtalan lóversenypályán derékba 16 Krúdy Gyula: A kékszalag hőse. Bp., 1956. 302. old. 17 Kellér Andor: Zöld gyep, zöld asztal. Bp., 1978. tört karrierhez képest. Az 1890-es években a lóversenyfogadás „a már félmilliós város testében állandó negyvenfokos lázt okozott. Az urak birtokaikat és jószágaikat vesztették el, de a zöld gyepen nyerhető könnyű pénz reménye elszédítette az egyszerű embereket is."

17 A közönség, amelynek nagy része csak a fogadások által remélhetett némi kis hasznot a lovakból, áhítattal és itigységgel tekintett a futtatókra, a versenyistálló-tartást biztos üzletnek tartották, amely dús kamatot hoz minden évben - olvasható a Versenylap-ban? Csak a tulajdonos neve mellett szereplő csábító nyereményösszeget látták, és nem tudták, milyen horribilis összegeket emésztett fel egy rendesen vezetett, átlagon felüli istálló. A nyeremények itt inkább költségcsökkentő tényezőként szerepeltek. Hihetetlenül nagy szerencse kellett ahhoz, hogy egy nagyobb istálló megnyerje a kiadásait és tulajdonosa ne fizessen rá erre a „biztos üzletre". Egy nagyobb, 30-35 főnyi lottal szereplő istálló, amelynek tulajdonosa 18-20 kancával rendelkező magántenyésztő is volt egyben, kiadásai 250 ezer korona átlagnyeremény esetén a következőképp alakultak: a személyzeti kiadások évi 108 ezer koronát jelentettek, ezt az összeget az első és második zsoké, valamint az akadálylovas fix fizetése, személyi, úti és lovaglási díjai, az istállófiúk fizetése, különböző borravalók és ajándékok tették ki. Mindehhez jöttek a lóra számított kiadások, tehát a tréner fizetése, a lovak idomítási, utaztatási, nevezési stb. költsége, gyógykezelések, biztosítás, ez körülbelül évi 375 ezer korona 242. old. 18 Vadász- és Versenylap, 1911. január 11.