A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

ZSIGMOND JÁNOS A Farkasréti régi katonatemető

sekkel — a Vízivárosinak nevezett temető katonai része a mai Szilágyi Erzsébet fasor, Kútvölgyi lejtő táján. Szép ábrázolása maradt fönn Greguss Jánostól, benne Alvinczy tábornagy oszlopos-kupolás eltűnt sírépítményével. A szabadságharc honvédhalottait a Tabáni temetőbe temették, nagyjából a mai TF-pálya és a vele szomszédos park helyére. Amikor a századforduló táján a kisebb temetők fokozatos felszámolása megtörtént, és a fenti két temető megszüntetése elhatároztatott, szükségessé vált új katonai parcellák kijelölése. Ez a korabeli igények kielégítésére a balparti részen a Rákoskeresztúri remetőben, a jobbparton Farkasréten történt. A Kerepesit bizonyára tervezett panteonjellege miatt nem vették figyelembe. Hasonló ok lehetett, hogy a két budai temető kiváltására szánták a Németvölgyi temetőt „örökös budai dísztemetőnek", a tabáni honvédek csapatával együtt. Ez már egy másik sajnálatos történet... A két új katonai terület 1903-tól kezdett csendesen működni. Az előre nem látott elkövetkező háborúk befolyásolták sorsukat, amely főleg annyiban különbözött, hogy amíg Budán eleve nem volt hely a növekedésre, addig Keresztúron már az első világháború rengeteg halottja hatalmasra duzzasztotta az egyetlen eredeti parcellát. (Jó, hogy utóbbira jelen munkában nem térhetünk ki részletesen.) így Farkasréten az 1894-es megnyitás után kilenc évvel kezdték el a rendszeres katonai temetéseket. A kijelölt, addig még nem használt hely a temető délkeleti sarkában, a Németvölgyi és Érdi utak találkozásánál volt, nem számítva a sarkon ma is létező telker, amely eserleg a remetőhely előtti időből maradt meg, vagy éppen temetőőri háznak szánták — de ma nem a temető része. A terület a 37-es parcella és a temető zárt gazdasági udvara közé ékelődik. A kezdetektől nyolc részre van osztva, katonai 1-től 8-as parcella elnevezéssel. Ezek számozása a belső utak keresztezésétől indul, ahol az „őrszem" szobra áll, órajárás irányában. Sajnos a kor naplószerű főkönyvei nem maradtak az utókorra, ám még létezett sírjelekből, más maradványokból, ha hiányosan is, képet lehet alkotni a korabeli elhunytakról, a temetkezés helyzetéről. Érdekes volt a temetőrész „közjogi helyzete". Mert bár látszatra semmi sem jelezte határát, csupán szélső útjai választották el a többi parcellától, területe fölött a városparancsnokság rendelkezett és engedélyezte a betemetéseket. A temető a rá háruló munkán kívül csak adminisztrált és jelképes díjban részesült a családoktól. A kis, összességében nagyjából másfélezer sírhelynyi területen a temetést az l-es táblában kezdték el, ami az első évek szükségletét könnyen ellátta. A sírok egyedi jellegűek voltak, semmi sem indokolta ekkor a későbbi nagy háborús temetők katonás, egyforma jellegér. Lényegében nem tértek el a kor meghatározó, szokásos kultikus formavilágától. Eltérés annyiban volt jól érzékelhető, hogy amíg a polgári temetések (általában is) egy adott település közösségét jellemzik, még egy olyan nagyobb és nem annyira homogén lakosság esetében is, mint akkor a budai volt, a katonai sírok sokkal jobban reprezentálták a fennálló államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia különböző nemzetiségeit, mint az őslakók sírjai. Ne felejtsük el, a hivatásos katonák