A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)
TÓTH VILMOS A Farkasréti temető története
sok visszhangot váltott ki a közvéleményből (némi kezdeti idegenkedés után könnyen elfogadták helyette a Kerepesi úti temetőt). Mind a Tabáni, mind a Vízivárosi temető kapcsán felmerült, hogy területét egykor a budai polgárok adták össze a telkeikből, így a fővárosnak nincs joga elvenni. A régi budai polgárcsaládok leszármazottai rendre a Helytartótanács és a város között egykor megkötött szerződésekre hivatkoztak. Hevesen tiltakoztak a felszámolás ellen az egyházak is. A harmincas évek közepén azonban a fő igyekezet már nem a temetők fenntartására, hanem a neves sírok megmentésére, az áttemetésre irányult. A lényegében nem hivatalos közlönyként megjelenő Fővárosi Hírlap 1930-ban még mindkét helyen emlékkertek kialakítását ígérte: „a régi jelleg elpusztítása nélkül veszik kertészeti gondozás alá e területeket, amelyek lényegében már úgyis régóta sétahely gyanánt szolgálnak." 22 1 93 2-ben a főváros kétszázezer pengő elkülönítését ígérte a Vízivárosi temető parkká, illetve a Tabáni temető rózsaligetté alakításához. Ekkor már javában zajlott a jegyzékekben nem szereplő sírok felszámolása és a tereprendezés. Amit azonban a közvélemény talán valóban az emlékkertek előkészítésének hitt, az csupán a megsemmisítés kezdete volt. A harmincas évek második felében emlékkertekről már szó sem esett, egyedül a Honvédemlék eredeti helyen hagyását tervezték. A főváros álláspontja szerint a felszabaduló területre az ekkoriban létrejövő új budai kerületeknek volt a legnagyobb szükségük. A Vízivárosi temető helyén kerületi elöljáróság, iskola és vásárcsarnok építését 22 Régi temetők alkonya. Fővárosi Hírlap, 1930. július 23. tervezték. A szembenállók azonban elbeszéltek egymás mellett. 1937-ben a Magyarság így emelt szót a kiürítésre ítélt temetőkért: „Feketén és üresen feküsznek feldúlt sírdombjaikkal, szérhajigált emlékköveikkel a régi budai temetők. (...) Ábrándos és kevésbé ábrándos szerelmes párok tanyájává züllöttek a kegyeletnek szentelt helyek. (...) A sírok évről-évre pusztultak, az utcagyerekek, kecskék és nyulak közös munkája folytán. (...) A város esztétikája, lelke kívánta volna meg, hogy ez a két ritkaságszámba menő szép régi kert megmaradjon. (...) Úgy látszik nálunk Kemálnál radikálisabb és a yankeeknél üzletemberebb szellemek vezetik az ügyeket." 2 '' A Vízivárosi és a Tabáni temető osztályrésze végül a teljes felszámolás lett; ma már alig akad, aki személyes emlékeket őrizne róluk. A katonai temető kihantolására 1938-ban került sor a honvédség szervezésében, a neves hadtörténész, Aggházy Kamill vezetésével. Az arra érdemesnek ítélt „holt katonatisztek" a Németvölgyi temetőbe, az értékesebb sírleierek a Hadtörténeti Múzeumba kerültek. A polgári temetőkből nagyrészt a két jegyzékben szereplő sírokat helyezték át, a főváros közegészségügyi oszrályának szervezésében. A tabáni honvédsírok és az ígéretek ellenére mégis kölrözni kényszerülő Flonvédemlék 1939-ben került a budai dísztemetőbe. Korábban olyan tervek is felmerültek, hogy az 1849-ben elesett honvédeket egy önálló mauzóleumban kellene eltemetni valahol Budán. A javasolt helyszínek közt szerepelt a Nádor-kaszárnya, a volt Palota tér — mint az egykori ostrom egyik fontos helyszíne — és a Halászbástya. Már ekkor fel23 A budai temetők szomorú sorsa. Magyarság, 1937. november 4.
