A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

TÓTH VILMOS A Farkasréti temető története

höz vezető úton. A régi temetők, teljes lezárására 1930. január l-jén, többszöri halasztás után került sor (a részleges lezárás már a Németvölgyi temető megnyitásakor bekövetkezett). Sokáig kétséges volt, hogy milyen sorsot szán nekik a főváros, a katonatemető jövője pedig kimondatlanul is a Vízivárosi polgári temetőétől függött. A lezáráskor még egy-egy emlékpark kialakítása volt a deklarált szándék, ekkor készült el a fentebb említett két jegyzék is a fenntartásra javasolt sírokról — amelyet a fővárosi közgyűlés jóvá is hagyott. Ugyanakkor már 1930-ban megkezdődött a kiürítés, mindenekelőtt a jegyzékbe fel nem vett régi, gazdátlan kövek értékesítése (a tabániakat csak az Alkotás út túloldalára kellett átvinni). Egyes vízivárosi síremlékek nem a Németvölgyi sírkertbe, hanem már 1930-ban a Kerepesi úti temetőbe kerültek, nem szervezetten, hanem családi kezdeményezésre történt áttemetésekkel. Köztük volt négy régi budai polgárcsalád — a Frumm, az Oeffner, a Stahl és a Zechmeister — egyesített sírboltja, ma is itt nyugszik például Oeffner Ferenc, aki 1828-tól a forradalomig töltötte be a budai polgármesteri tisztséget. Szintén ekkor került a pesri temetőbe az Aldásy család sírboltja: Clark Adám, Székely Ferenc volt igazságügyminiszter, valamint Aldásy Antal, az utolsó budai városbíró nyughelye. Verseghy Ferencet 1931-ben temették át szülővárosába, Szolnokra (ahol tervezett mauzóleuma sohasem épült meg). Nyár)' Pál hamvai Nyáregyházára kerültek, eredeti sírköve pedig a pesri Vármegyeháza épületébe. Virág Benedeket 1938-ban, számos tisztelője jelenlétében temették át a gellérthegyi pálos rendi sziklatemplomba (ahonnan koporsója 1966-ban a Kerepesi úti temetőbe került). Már az első felszámolási tervek bejelentését követően nagy felháborodás tört ki, amely végül a valaha volt legnagyobb hazai temetkezésügyi sajtóviharhoz vezetett (a legkevésbé sem polémiáról, inkább egymásra nem reflektáló cikkek hosszú soráról volt szó). A téma, a temetkezéssel kapcsolatos írások általános arányát tekintve, komolyan napirenden volt: a harmincas évek végéig évente több terjedelmes cikk jelent meg a régi budai sírkertekről, döntő többségük jobboldali lapokban. Számos lírai hangú írás a két temető festői környezetét mutatta be. Az első világháborút követő évtizedekben, amikor megkülönböztetett figyelem irányult a két temetőre, különösen szívbemarkolónak tűnhetett az időben nem is olyan távoli, mégis régmúltnak számító, idegenné vált miliő. A Vízivárosi és a Tabáni temető eltűnésével Budapest valóban pótolhatatlan értéket vesztett, ám a két sírkertet a húszas-harmincas években már elvadult bozót lepte, ami ellen — tehát a két temető fenntartásáérr — a gyakorlatban senki nem tett semmit, évről évre pusztultak és rongálódtak. Hangsúlyozandó, hogy a temerőket övező közfigyelem egyetlen érdemi produktuma a főváros által kiadott két jegyzék volt. A fővárosi vezetés közegészségügyi, közbiztonsági és városrendezési szempontokat felvető érveire mindig ugyanazok az ellenérvek érkezrek válaszul: Buda történelmi emlékeit, a neves személyek síremlékeit eredeti helyükön kell megőrizni. A mentalitás módosulása, a tradíciók felértékelődése szembetűnő: négy-öt évtizeddel korábban a Váci úti temető kiürítése még nem