A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

GALSAI PONGRÁC Egy hipochonder emlékiratai (részlet)

— Az egy öreg szeszkancsó — mondja Szederkényi. — Nem tudom, miért piál az olyan ember — vélekedik Burza bácsi —, aki sajnálja magától az ételt. — Én mindig főtt kaját hozok, megmelegítem a snellszideren, s iszom rá két korsó sört — állítja Tuskó. — Aztán, ha Schneider kiimádkozza a számból az ételt, dobok neki. „Nesze, te vén strigó, egyél!" Tegnap is ekkora nagy csülköt adtam neki. „Áldott jó étel!" — mondta. De ő nem reszkírozna meg tíz deka töpörtyűt sem. Egy kisfiú támít az asztalhoz. — Kérsz egy Utast? — fogja meg a legfiatalabb sírásó a gyerek szőke fejét. — Kérek, apuci. Az apa maga megy a söntéspulthoz, nem vár, amíg kinyitják az italt, útközben a fogával tépi le az üveg fémkupakját. — Jaj de finom az Utas, apuci! Egy ideig a gyerek kéjesen mozgó ádámcsutkáját nézzük. —Azért a mi munkánkban is van szépség—jelenti ki a legfiatalabb sírásó. — Elhiszem — mondom. — Micsoda? — kérdezem. — Hát megadni a végső tekintélyt a halottnak. — Ezt így mondják? — így— És mennyi a havi fizetésük? — Nekem 2020 forint. — Nem valami sok. — Semmi! Ehhez a melóhoz képest, higgye el, uram, semmi! — Meg még a borravaló... Szederkényi: — Az csak olyan, mint kutyának a vacsora. Vagy van, vagy nincs. — Mégis, átlag mennyi borravaló jut egy temetésre? Burza bácsi: — Húsz forint? Harminc? Azon aztán szépen megosztozunk. — Mint a pincérek? Nevetnek. — Mint a pincérek. Már készülődöm, összesöpröm a papírjaimat, kiiszom a söröm alját. De még egy utolsó kívánság: — Soroljanak fel néhány híres embert, akit maguk temettek... Egymás szájából kapkodják a neveket, ahogy eszükbejut: — Kodály... Sárdy Jancsi... Sennyei Vera... Kozma Pici... Az a három stewardess... Tersánszky Józsi Jenő... Latabár...