A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

TÓTH VILMOS A Farkasréti temető története

(1798), Stephanus Axamety (1802) és Antonius Seth (1804) emléke. A parcella, s egyben az egész temető legrégebben eltemetett neves lakója az 1800-ban meghalt Tersztyánszky Dániel jogtudós, bécsi udvari kamarai titkár, a Ratio Educationis egyik kidolgozója volt (sírja ma a Kerepesi úti temetőben található). A Vízivárosi temető XII. számú parcellájában nyugodott Christoph Hikisch építőmester (1809), Franz Xaver von Kramerlauf nádori főudvarmester (1811) és Martinus Ignatius Lendvay levéltár-igazgató (1814). Ugyanakkor a jegyzékben szereplő legrégebbi sírt — Carolus Pogner (1789) — nem itt, hanem a XIV. számú parcellában regisztrálták. A Vízivárosi temető legfontosabb korszaka a 19. század első fele, s a fenti, korai példák már körvonalazzák a jellemzően ide temetkező és reprezentatív emlékeket hátrahagyó kört: a budai városvezetők, patríciusok, kereskedők és iparosok mellett a nádori udvartartás tagjait, valaminr a Helytartótanács, a Hétszemélyes Tábla és más állami szervek hivatalnokait, levéltárnokait. Az ide temetkező egyháziak többsége szerzetes volt, viszonylag kevés az itt nyugodott tudós és orvos, művészekkel pedig alig találkozunk a jegyzékben. Ezzel együtt feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy a 19. század első felében az elit jelentős része még szerte az országban a templomi temetkezést preferálta: a budai templomokban ekkoriban olyan személyiségek kaptak nyugvóhelyet, mint Marczibányi István vagy Kovachieh Márton György. Úgyszintén fontos, hogy Buda vezetői, közéleti szereplői közül azokat, akik földbirtokkal rendelkeztek, nem egyszer vidéken temették el. A Vízivárosi temetőben nyugvók többsége, a fennmaradt névanyag alapján, német származású, s a 19. század első feléből származó emlékek nagy része német nyelvű volt. Nem annyira Buda, mint inkább Ofen temetőjeként működött tehát; sok síron a magyar nevek is németesen, illetve német feliratokkal kiegészítve szerepeltek. Jellegzetes példával szolgálnak a korabeli budai csizmadiák, mint „Georg Johann Biro, bürgl. Scischma Macher Meister" (1801) vagy „Joseph Szalay, bürgerlicher Tschismamacher Meister" (1839). Érdemes felidézni az 1838-ban elhunyt Ignatz Pulpan címerfestő sírfeliratát is: „Zimmer und Wappen mahher". Itt a „Zimmer" szó nem „szobát" jelent, hanem egyértelműen a magyar „címer" szó németes átirata, az emlék tehát két nyelven közölte a tulajdonos egykori foglalkozását. A korai sírokon a magyar nevek latinos formában is gyakran előfordultak. A 19. század második felében azonban a német polgári tradíció háttérbe szorult a magyar nemzeti tradíció mögött, s a korábbi tendencia megfordult: a magyar nyelvű felirarok és a magyaros formában leírt nevek váltak uralkodóvá. A vízivárosi síremlék-együttes tehát kiválóan tükrözte, hogyan változott a 19. század folyamán a reprezentáció releváns nyelve (a ma legrégebbi fővárosi sírkert, a Kerepesi úti temető csak a század közepétől ad képet erről). Az egykori temető legfontosabb emlékei közt kell megemlíteni a grófi mauzóleumokat, illetve általában a 19. századi arisztokrata sírokat. A két mauzóleum — a Csáky és a Gyulay család temetkezőhelye — közül utóbbi emelendő ki, mivel Steindl Imre