A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)
KORTSÁK JENŐ A temetőben
— Talán megpihenhetnék egy kicsit. Kendőt terítettek a sírdombra s óvatosan, vigyázva, hogy a ruhájuk be ne piszkolódjék, letelepedtek. Teréz a kezében tartott kosárkát fülénél fogva a fejfára akasztotta s mialatt az almákat az ölébe szórta, ezt mondta: — Szegény fiú, most már megbocsátom neki, hogy cserben hagyott téged. — Különös ember volt. Nagyon szerettük egymást — mondta Linka halkan és sóhajtott. Teréz legyintett a kezével. — Szerelem! — mondta gúnyosan. Linka elpirult, azután nehezen ejtve a szót eleinte akadozva, de később, amint az emlékek mind sűrűbben és sűrűbben elébe tolakodtak sietve, kapkodva, nehogy elmondatlanul maradjon valami, beszélni kezdett. — Az utolsó estét sohasem felejtem el. Pénteki napon történt. — Kedden. — Pénteken — mondta Linka határozottan. — A rózsaszínű ruhám volt rajtam. A hajam még ki volt bontva, mert valami mulatságba készültünk. Berontott a szobámba. — Én akkor láttam utoljára az előszobában. — Szólt közbe Teréz nyugodtan, s mialatt a szemével kissé aggódva követte nővére kezeinek nyugtalan gesztusait és elméjében szigorúan ellenőrizte az elbeszélés folyamatát, egy pirosra érett, mosolygó almát vett ki a fejfára függesztett kosárkából, s kést is szerezvén hozzá nagy gondossággal hámozni kezdte az ízes gyümölcsöt. Linka előtt pedig mind tisztábban és élesebben álltak az események. Szinte látta Timbus Károlyt, a hóbortos szobrásznövendéket, látta szerelmes könyörgő kék szemét s hallotta a hangját. Hófehér arcán egy pillanatra kisimultak a ráncok és a szemében sápadt fény lobbant fel. Széles kapkodó gesztusokkal deklamálta: „Linka — így szólt —, szökjünk meg. Az apja nem adja nőül hozzám. Ha szerer követ engem. Ma senki sem vagyok, holnap enyém a világ. Kövessen! Bizonyítsa be, hogy szeret, tegyen emberré engem." Összecsapta a kezét s maga elé bámulva elhallgatott. — Apánknak igaza volt. Könnyelmű, beszámíthatatlan ember volt. Olyan művészféle — mondta Teréz, hideg, elszánt hangon. Az alma héja, mint egy piros szalag kígyózott elő csontos, vékony ujjai közül s kerek rózsa alakban lehullott a zöld fű közé. — Meg akart szöktetni — ismételte Teréz hidegen, szúrósan —, gyönge karakter volt, sőt jellemtelen ember volt. Linka félénken védelmezte:
