A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

KRÚDY GYULA Öreg író alkonya

Azt hiszem, az utolsó magyar romantikus írót tettük sírba a farkasréti temetőben. Ha az írás nem is volt mindig regényes, az íróember örökké egy nagyszerű, kalandos, a mai világban már fel nem található figura volt. A hatvanas-hetvenes évek mozgalmas irodalmi színpadáról maradt itt, és benne pontosan láthattuk, hogy milyenek voltak azok az írók, akik a Komlóban, a Csigában és a Magyarország és a Nagyvilág-ban tanulták meg az irodalom szalonjában való mozgolódást. Barettot hordtak és aranyos karperecet. Az irodalomról nagy I betűvel beszéltek, és a vágyak, dicsőségek tetőpontja az volt, hog)' Kuliffay mellékelje lapjához az író arcképét. Szent rajongás áhítata ült meg az éjjeli kávéház füstös levegőjében, Reviczky, Balázs Sándor és Erdélyi Gyula versenyt rajonganak elérhetetlen ideáljaikért, jókedvűen, boldogan koplalnak, mindennap hálát adva Istennek, hogy írók lehettek. Erdélyi Gyula egész életében, még tegnap, tegnapelőtt is barettban járt. írói hivatásának külső jelvényeit: kopottas köpönyegét, bodros nyakkendőjét, szegénységét olyan gavalléros kedvvel viselte, mintha ő volna a világon a leggazdagabb ember, mintha a szívek kincsét fel lehetne váltani a prózai világban. Táblabírós humorral és költői kedéllyel tárgyalt a budai végrehajtóval, valamint a Krisztinaváros temetésrendezőjével, akitől előleget kért saját temetésére. Borongós jókedvén át az elmúlt hatvanas-hetvenes évek írói világa valóban olyan regényesnek, nagyszerűnek látszott, mintha az akkor született, akkor élt írók sokkal különbek lettek volna, mint a maiak. A hetvenes években a magyar író — Erdélyi Gyula — egy különös, olykor cinikus, máskor szentimentálisnak tetsző álláspontra helyezkedett a körülötte lévő világgal már akkor, midőn első művével írónak avatták. A világ tehet, amit akar: az író szívvilága azonban nem változik, rossz emberek nincsenek, csak jók, a nőket lovagi áhítattal tisztelni kötelessége, és az atyaúristen is sarkantyús csizmában jár égi birodalmában. Szülői és hazaszereteten épült fel a régi író költői mechanizmusa, és a nőt szeretni, nagyon szeretni, csupán törvényes formával illett az elbeszélésben. Jó Erdélyi Gyulával a ripikus magyar író szállott sírba. Pörge kis kalapja, jóságos tekintete és nemes, finom alakja, amint eltűnik a Farkasrét humuszában, bízvást el lehet mondani, hogy az utolsó rajongó író, az utolsó szent magyar író távozott. Az élet — amely azóta az írókat kellős közepébe ragadta az üzleti tevékenységnek— Erdélyi Gyulával és társaival csupán hegyoldali szőlőskertjeit és csendes lugasair ismertette meg. A magyar írók utolsója volt ő, aki képzeletben még mindig a Csigát látta Európa központjának, és a Kis-svábhegyen álmodozva helyezte el fehér fejét a kövön. És míg tekintete elkalandozott arra messze, a Dunán túl a füstbe borult Pesten, keze szorgalmasan jegyezgette gondolatait. Csaknem minden gondolatát félje-