A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

ZSIGMOND JÁNOS A Farkasréti régi katonatemető

akit a jeges vízből kimentett ugyan, ő maga azonban ott hagyta fiatal életét. Sok-sok fiatal, öreg katona alussza ott örök álmát. A temető más helyén vannak a nyugatmagyarországi felkelők eltemetve, kedves, bohó fiatal gyerekek, a legidősebb 22 éves köztük, kik ideálizmusból harcoltak s kiknek tulajdonítható, hogy legalább Sopron vidéke megmaradt számunkra." Talán a helyszűke volt az oka, vagy az általános, ide is vonatkozó rendszabályok, hogy a korabeli poriadási időt némi rátartással itt is úgy tartották be, mint a temető többi részén. A további 30 éves meghosszabbításra szóló külön engedély elég ritkán fordul elő az első időszak lejárta idején. Annál több exhumálás történt, olyan esetben is, mint például a Mária Terézia-rendes báró Glogovác Gojkomir százados sírjánál (bár ez már későbbi történet). A sors fintora, hogy helyére is bárócsalád került... Néha említés történt a kihantolások kapcsán egy csontkamráról, amely a 8-as táblában a ház sarka táján kapott helyet; sajnos ma nincs megjelölve. Föl is számolhatták ugyan, de azon a helyen csak korábban voltak sírok. Viszont, mivel lassan esedékessé vált a már említett két budai temető kiürítése, azokból is érkeztek ide nemcsak egyes elhunytak, de egész családok is. Ezek a régi-új lakók tovább gazdagították a temetőrész sokszínűségét, főleg a megelőző időszakokra jellemző sírjeleik, mindenekelőtt az időt jobban elviselő kövek formájában. (Még egy korábban — hiába — fölvetett érv a temető épségének védelme mellett: hogy Budán is látható legyen valahol némi maradvány 18. századi vagy korábbi idők tanújeleiből.) Azt kell mondani, nagy kár, hogy e megszűnő helyek számos családja kihalván, senki sem intézkedhetett már. így a korábbi idők funerális művészetét képviselő tárgyakból kevés maradt az utókorra, annak ellenére, hogy hivatalos jegyzékek is készültek a megóvandó emlékanyagról. Ezek képezték — sajnos nem sokáig — a Németvölgyi dísztemető gerincét. Az emlegetett sokszínűséghez tartozik a Monarchia korának bonyolult hadi szervezete, így nem árt kissé emlékeztetni rá. Elsősorban nem is a különböző fegyvernemekre, azon belül csapatnemeikre gondolva (például a könnyű és nehéz lovasoknál a dzsidás vagy ulánus, valamint a huszár- és a dragonyos alakulatokra), hanem a kiegyezés folytán megvalósult közjogi helyzet következményére. Merr a közös ügyek sorában megmaradt ugyan Bécsben a régi hadügyminisztérium és az úgynevezett közös, császári és királyi, immár „k. u. k." és nem „k. k." haderő, de felállt a magyar honvédelmi minisztérium is és természetszerűleg megszervezte a honvédség alakulatait. Sőt (ennek mintájára?), Ausztria tartományaiban — nem közös — Landvvehrcsapatok léteztek saját honvédelemügyi (Verteidigungs-) minisztériumuk alárendeltségében. Háború idején mindkét részen népfelkelő alakulatokat is szerveztek. És akkor még szóba sem kerültek az 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovina saját külön alakulataiba sorozott katonái, akiket már fővárosi felhasználásuk és nagy háborús véráldozatuk okán sem lehet említetlen hagyni. Folytathatnánk, de a fentieket főleg csak a korabeli tarkaság illusztrálása és megértése végett részleteztük. A Monarchia megszűntével valamennyivel