Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

181. De János ifjú maradt. Talán éppen azért, mert pályája legelején a komoly János néven szólongat­ták őt barátai; talán azért, mert bölcs mérsékeltséggel osztotta föl éjszakáit és nappaljait, több időt töltött könyvei és íróasztala mellett, mint sikerek emésztő nyilvánosságában; nem szédült meg a múzsától, amely olykor dé­moni mohósággal, ruháit is eldobálva követeli a szerelmet, de nem lett em­bergyűlölő sem, mint némely költők, akik fiatalkori ideáljaikban csalatkoz­tak. Én mindig komoly megjelenésű, tartózkodó viselkedésű, minden örö­met kis és választékos kortyokban élvező, a bánatot bölcsen megértő férfiú­nak láttam őt, aki az emberek között járván mindig derűt és humort gondolt magában, de ezt nem mondja senkinek. Az örök ifjúság titkát harmonikus világfelfogásával hamarabb megtalálta ő, mint az aranycsinálók az aranyat. Korán megtanult pipázni és hazamenni, amikor legvidámabb volt a mulat­ság; nem hordott kalapot, amely mellé a lármás sikerek tolla volt tűzve, el­lenben csendesen kiment az ajtón, ha közönség vagy írótársai ünnepelték; talán sohase mondott el pohárköszöntőt, amelyben névnapjaikat ülő hatal­mas urakat ünnepelné, de észrevett aprószenteket, akik az irodalom küszö­bén bátortalanul álldogáltak. Vívódásait, bánatait, fellengős álmait nobili­tásból mindig elhallgatta, sikereiről mindig oly csendeskés egykedvűséggel értesült, mint a madárkereskedő, akinek kanárimadarát dicsérik. Flegmati­kus volt, mint egy nyárspolgár, és szenvedélyes, mint egy kertész. Gyűjtött barátokat, könyveket, álmokat. Most ötvenedik évében bízvást fölvehetne ismét a hadnagyi ruhát, mert kedve és bölcsessége éppen olyan pontosan tartják a mérleg serpenyőit, mint valaha. Napjainkban, amikor őrült tekintettel is járnak az irodalom kétségbee­settéi, amikor a csalódottak csak a sötétség beálltával mernek elmenni a vi­lágos ablakok alatt, amikor a töretlen akarásúak majdnem a háztetőkre is felmásznak, hogy észrevétessék magukat; megnyugvással, eredményesen, jótékony megelégedéssel nézünk az ifjú Holtaira, aki nem veszített egyet­len hajszálat és mesterfogást sem hosszú pályáján, a magyar írók viszontag­ságai közepette. O az a tavalyi tokaji bor, amelynek szürcsölgetésére elszö­kik a fájdalom macskája a szobából; ő az a piros, kora őszi reggel, amikor még sajnálnak búcsút venni a fecskék a telegráfdrótoktól; ő az a csendes, rendes, meggondolt férfiú, amint magunkat szeretnénk elképzelni, ha belépünk halk otthonunkba. (1921)

Next

/
Thumbnails
Contents