Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

élősdi

tôl és a resttől, — a telepektől és a telepestől, — a hazugtól, tolakodótól, — távol a fölösleges szótól, — a rossztól, a jótól, — magányos lélek, — magamban élek. — Feléjük se nézek. — Ez a kusza fészek — palotább nékem, mint lakóhelyük, — asztalhoz nem ülök velük, — a tévelygő bolondok — vad gyülekezetében nem tolongok. — De szeretem a romokat, — hűvös ölükben hűvös csönd fogad, — és szeretem a csillagok alatt — a leomlott falat, — tövében a rögöt, — mohlepte sánc mögött — az őszi levelet, a sárba hulltat, — a Múltat. — Örök — hazám a rög. —Az élet rövid. — Tűnő perceid — gyér sokasága hamar elfogy, — ne feledd, hogy — messze a tegnap, — a ma csak egy nap, — ki tudja, hogy utána jön-e még egy: — az élő a halál felé megy. — Keresd — szeresd — a magányt, — ha senkid sincs, senki se bánt, — sose bánd, — hogy az ágyad durva gyékény, — csak tudj pihenni rajta békén." „Nézd a világot! — Látod, — amit én régóta látok? — A nagy dicsőség, a siker, fény, — a teli erszény — ma kincs, — holnap nyoma sincs. — A paloták, a várak, templomok — holnap romok, — elnyeli őket tenger és homok. — Ma itt vagy, — de életed elrohan, itt hag)', — míg itt van, — érd be azzal, amid van. — Ne vágyakozz különbre, többre, másra — bővebb szüretre, dúsabb aratásra: — egy maroknyi kása — akármilyen kevés, — több, mint egy mázsa — reménykedés. — Fiát ne kérj sokat — abból, amit az élet osztogat, — élj a kevéssel okosan, — takarékosan, — várandós asszony a holnap, — ki tudja, mit szül a holnap — a bölcs sosem siet, sosem fél, — s türelmesebb a tűrő türelemnél. — Én láttam a roskatag — új házakat, — a pislogásba csökkent fényeket, — az egészségest, aki búsbeteg — emitt a meglopott tolvajt, amott — a koldus gazdagot, — láttam heverni szanaszét — az eljövendő romok tömegét, — az elpusztuló világot, — és megéreztem mellette az áldott — másvilágot, — amelyben újra éled, — s örök az élet. — Eltűnődtem: — láttam, mulandó minden az időben, — csak Ő nem. — Elhagytam akkor azt, akim volt, — eldobtam akkor azt, amim volt, — vagyonom, házam — másra ruháztam, — és darócba — burkolózva — menekültem hozzád, — Magányosság. — Agyamból elszállt a sötétség, — a kétség, — az igazságra nyílt ki vak szemem. — Én Istenem, — ha nem tudom is, hogy Mi vagy, — tudom, Ki vagy: — én megtaláltalak, te el ne hagyj! Mutasd meg magad, — a szót szájamba te add, — hogy azt hirdessem csak, amit kegyelmed — kegyelmesen megenged." Ezt huhogta ott a romok között a bagoly. És én, — ki eladdig a fecske fecsegésén — üdültem, — s pajtásaimmal poharazva ültem, — szavát fülembe és szívembe véstem. — Egy percig se késtem, — mentem, — fölkerekedtem, — égőn, didergőn — végigmentem az erdőn, — ki a nagy éjbe — feléje. —Az út — végén a vállamról lehullt — gőgöm palástja, én bíborpa-