Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

— Azt mondja — folytatja Mikes —, hogy maga egy jó alak. Eddig még a színét sem látta magának, pedig azt hiszem, illenék odatolnia a képét. Nemsokára megjelenik verseskönyve, a Lihegő erdők. No, jöjjön le velem, látni akarja magát. Megvallom, bizonyos szorongás fogott el hirtelen. Egyrészt, hogy most egyszerre találkozni fogok valakivel, aki (egy mai fiatal számára el sem képzelhető) tekintélyben állott előttem és az irodalmi közéletben; másrészt, hogy ilyen illetlenül későn mutatkozom be annak az embernek, aki (van-e fogalma valakinek, hogy mit jelentett ez akkor?) első verseskötetemet adja ki; — a nagy kiadó, az Athenaeumban! — és aki, mint Mikes szavaiból kiolvasom, némi rosszallását is fejezte ki magatartásom felett. Könnyű utólag mosolyogni, mint ahogy Mikes, akkor számomra érthetetlenül, mosolygott, mikor ezt megmondtam neki: de féltem a rögtönzött találkozástól (mondom, mulatni könnyű): féltem He liait ól. Lemegyek hát Mikessel. Ott ül Heltai a Metropol étteremben, kivételesen egyedül, a felesége nélkül; mindig együtt ebédeltek akkoriban Mikessel, a kiváló és nagy hírű írónak ugyanis nem volt megfelelő lakása, ahol főzni is lehet. Testes mivoltában, derűsen, mosolyogva ült Heltai az asztalnál, vastag szivarral a szájában, és apás-kollegiális, és valamilyen cinkostársi érzést árasztó jovialitásával, jóságos fényben úszó szeme kíváncsi pislogásával nézte az elővezetettet. — Örülök, hogy mégis megismerlek; már ideje volt, mi? — és nyújtotta kezét, kissé köhintésszerű kedves nevetéssel kísérve szavait. — Na, jól van, ülj le, öregem. Nem akarsz egy szivart? — nyújtja felém. — Nem dohányzik — mondja helyettem Mikes; de hogy a híres mikesi kajánság ne maradjon el, hozzáteszi: — Ő csak iszik. — Egy utóbbi esetre célzott nyilván, amikor Krúdy Gyula az igazi költővélevés titkairól oktatott gyakorlatilag és kissé túlontúl hatásosan a Kispipában. 210. Dráma a drámában Este, a józsefvárosi diplomata-klubban. Stop Jeremiás Hugó, nyugalmazott nikaraguai vezérőrnagy, hanyag mosollyal dobta félre a »Standard«-ot és hiányzó bal lábát keresztbefonta a jobbon. — Miért mosolyog, őrnagy? — kérdezte a patagóniai attasé, miközben rágyújtott egy termetes havannára. — Képzelje csak — felelte az őrnagy —, azt olvasom az újságban, hogy Triesztben valaki rágyújtott egy Dráma cigarettára, mire a cigaretta siste-