Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

sen, csendben, s a jóég tudja, miként csinálta: többet látott, jobbra, balra maga körül a múltból, s a jövőből, mint mindazok, akik már-már úgy érezték, hogy közel járnak az éghez. A hegyre is ő ér fel előbb — miféle varázslattal?... Nem töprengek a tehetség testetlen szárnyalásának rejtélyén, éppúgy nem, mint ahogyan nem kutatom titkát hosszú, okos hallgatásainak, amelyeknek beszédes csendjébe egy-egy elejtett szavával néha fénytderítőbben világított be, mint mások kötetnyi tűzgyújtásukkal. Ez történt olaszországi kóborlásunkon is, amikor társaságunkkal úgy jártunk ki-be a trecsentó, kvatrocsentó, meg a röneszansz kincsvilágába, mint odahaza a törzskávéházunkba vagy megszokott trafikunkba. Csak a gyomrunkhonvágyával nem bírtunk — amíg egy római magyar vendéglős megkönyörült rajtunk. Olyan paprikáscsirkével (persze csipetkével) kedveskedett derék honfitársunk, hogy — attól koldultunk. Mit kell erre mondani okosat, szépet, udvariasat és mégis igazat? János (félévszázada így becézi a magyar irodalom Heltai Jenőt) enyhe mélabúval halászott ki a tál seszínű levéből egy nyiszlett combocskát: — Csirkvecsonto — állapította meg tömény műértelemmel egyetlen szóban. Mi ezerrel sem tudtunk volna többet mondani és találóbbat. Nagy elkeseredésünkben mi egyebet tehettünk? Jóízűen, nagyot nevettünk. De ez legalább valóban jóízű volt. 196. A Dunától a Szajnáig A Szajna túlsó partján, a Sorbonne és a Panthéon környékén, ahol az égbolt kisvárosiasan sötét már, a Rotonde és a Dôme márványasztalai körül magyar diákok, piktorok, újságírók, írók lézengenek, tudásra és szépségre szomjas és kenyérre éhes lelkes fiatalok, tehetségesek és szegények, akik mind arról álmodoznak, hogy meghódítják és térdre kényszerítik ezt a falánk és kegyetlen Várost és azon keresztül az egész világot. Joguk van ehhez az álomhoz. Tehetségünk mértéke, hogy milyen jövőt álmodunk ki magunknak. Aki sohasem rajongott hercegnőért, a varrólányt sem érdemli meg. Ezek a fiúk dolgoznak és reménykednek, elesnek és megint föltápászkodnak és körmükkel akarnak rést vájni azon a francia falon, amely a kínai falnál is fenyegetőbben állja útját minden idegennek. Itt-ott sikereket is aratnak, de ebben a rettenetes munkájukban tökéletesen magukra vannak hagyatva, senki sem segíti őket. Abból a féltő gondosságból, amellyel Franciaország szemmel tartja minden fiát, akármilyen messzire vetődött is tőle, abból nekik semmi sem jut. Hatvanezer magyar él ma Párizsban, diák, művész,