Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

csodát, hogy a János vitéz törzsökösen magyar verseiben a népi magyarság keleti szépségei a nyugati műveltség hitelesítő próbáját megkapják. De ha nem lenne író és nem lenne költő, akkor is ő lenne az elnök úr, mert akkor is ő lenne az, akinek személyes tulajdonságaiban a legemberségesebb magyarság a legeurópaibb érvényességgel manifesztálja magát. Akkor is ő lenne Heltai Jenő, vagyis János, és akkor is őhozzá mennénk, hogy egy derűs szavával bevilágítsa és eloszlassa, amit mi áthatolhatatlan, sűrű, tragikus sötétségnek látunk. 317. Heltai Jenő: „... hogy a magyar szellem minél gyakrabban megszólalhasson " Az elnök úr — „a humánum magyar köztársaságának elnöke", ahogyan a Halaelás m tilt heti számának cikkírója Heltai Jenéit oly találóan jellemzi — többhetes európai utazás után visszatért Budapestre. A Színpadi Szerzők Nemzetközi Egyesülete hívta meg Londonba kongresszusra, amely egyhangúlag világalelnökké választotta. Most újra itt ül dolgozószobájában könyvei között. A szokásos szivartfelcserélte a pipával. A hazatért ember derűs nyugalmával mondja el tapasztalatait és megfigyeléseit. Először természetesen magyar vonatkozású külföldi dolgokról folyik a szó: hogyan élnek odakint a magyarok? — Három csoportra lehet osztani a külföldi magyarokat. Az elsőbe tartoznak a kizárólag üzlettel foglalkozó, rendkívül ügyes emberek, akik minden lehetséges és lehetetlen módon szivárognak egyik országból a másikba. Ettől a típustól mindenütt egyformán idegenkednek, s bizony nem sokat használnak Magyarország hírének. A másik társaság, amelyet mi szelíden nyugatosoknak nevezünk, az emigrációs telepítvényekben található, s ugyancsak a legfantasztikusabb üzleti trükkel tengeti életét. A harmadik csoport a régen kitelepedett, komolyan dolgozó kisembereké és szellemi munkásoké. Ezek közül sokan voltak második hazájukban katonák, vagy — különösen Franciaországban — komoly szerepet vállaltak az ellenállásban. A francia hatóságok szívesen meg is adták volna nekik az állampolgárságot, de majdnem kivétel nélkül megmaradtak magyarnak. Munkájuk tisztességes megélhetést biztosít nekik. A következő kérdés szinte szégyenletesen banális, de most mégis önmagától adódik: — Hogyan vélekednek rólunk a külföldön?