Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

— Érez-e sértődöttséget? Magyar érzésében kapott-e valami hasadást az elmúlt évek megaláztatásai során? Heltai Jenő szája körül, amelyen még ott bujkált a csöndes mosoly az előbbi játékos gondolat nyomán, most kicsit keserű vonás jelenik meg. — Ehhez a hasadáshoz — mondja lassan — nem volt szükség az elmúlt évekre, ezt sokadmagammal mindig éreztem. Azt tudniillik, hogy megcsaltak, amikor gyerekkoromban elhitették velem, hogy magyar vagyok, és később többé-kevésbé szelíd formában figyelmeztettek, hogy nem vagyok az. Ezt azonban nem mások döntik el, én magam érzem és tudom, hogy magyar vagyok. Ifjúságomban írtam francia és német verseket is, ha akarom, lehettem volna francia vagy német író, de mindig az volt az érzésem, hogy ez hazaárulás volna. Nem lehettem más, csak magyar író, mert magyar volt az első szó, amit kiejtettem és magyar lesz az utolsó is. — Él-e a lelkében bosszúvágy? — Nem, nem! — mondja szinte kiáltva. — Nem érzek semmiféle bosszúvágyat, noha sok személyes gyászom is van. A bosszú érzését sohasem ismertem, ma sem tudom mi az. — Elmehetne-e innen és ha igen, elmenne-e? — Elmehetnék, de nem megyek. Elmehettem volna már a háború előtt is és egy nyugodtabb légkörben talán többet dolgozhattam volna mint így, de akármilyen keserves esztendőket éltem is át, egy pillanatig sem bántam meg, hogy itt maradtam. Az író mindig gazdagodik azzal, ami vele történik; az élmény, az érzés, a tapasztalat olyan kincs, amelyet az ember nem tud elég drágán megfizetni. — Tehát: úgy ahogy van, szépnek, jónak érzi-e az életet? — Szeretem az életet, és minden formájában kedves és jó nekem. Szeretnék nagyon sokáig élni, a rossz élet is jobb a semmi életnél. — Hetvenöt év, de különösen a legutóbbi esztendők tapasztalataival mit gondol az emberekről? Jók-e vagy rosszak? Általában. — A megfogalmazás helytelen — megint az ő saját, külön Heltai-mosolya —, inkább azt kellene kétdezni: ostobák-e az emberek, igen vagy nem? Fájdalom, erre azt kell felelnem, hogy nagyon sok az ostoba ember. Ez a legnagyobb veszedelem. — Utolsó kérdésem: mi volt életének az a nagy tanulsága, amelyért elmondhatja: érdemes volt élni? — Ez a kérdés még korai — mondja és pipafüstje mögött csöndesen, elnézőn mosolyog, mint aki bölcsen megbocsát egy ostobaságot. Igaza van. Huszonöt év múlva kell majd megkérdeznem tőle...