Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

MASA: Köszönöm. Hát, kedves Braemer úr, gondolkoztam és rájöttem arra, hogy igaza van. BRAEMER: No ugye, nagyságos asszonyom? Tudtam előre! MASA: Ön nem tud itt boldogulni, ön azt mondja, nincs más megoldás, mint az, hogy megvegyem a cukrászdát. Hát nem bánom, megveszem, annyiért, amennyit kért: százezer koronáért. Látja, nem is alkuszom. Ötvennéggyel tartozik, a felét levonjuk, kap még hetvenhármat. Rendben van? BRAEMER: {fejét vakarja) Jaj, nagyságos asszony, baj van! MASA: Baj van? BRAEMER: Tudniillik mialatt a nagyságos asszony gondolkozott, én is gondolkoztam; és mialatt a nagyságos asszony rájött arra, hogy nem tudok a cukrászdával boldogulni, én rájöttem arra, hogy talán mégis csak tudok; és mialatt a nagyságos asszony elhatározta, hogy megveszi, én elhatároztam, hogy nem adom el. MASA: Micsoda? Nem adja el? BRAEMER: Nem, kezét csókolom. Mi lesz velem, ha eladom? Öregember vagyok — most keressek más pályát? MASA: Node hát... hiszen azért megmaradhatna a cukrászdában, én is úgy gondoltam. Maga fogja vezetni, tisztességes fizetést kap, részesedik a haszonban — így beszéltük meg. BRAEMER: Igen, igen, de... Öregember vagyok, kérem, mindig a magam ura voltam, most, vén napjaimra kezdjek mást szolgálni? Nem nekem való az, kérem... MASA: Node Braemer úr! BRAEMER: Nem, nagyságos asszony, ne tessék engem rábeszélni. Egy óra előtt, nem mondom — de most... Lehetetlen! MASA: Tehát mégis történt valami? BRAEMER: Nem, kezét csókolom, nem történt semmi — de hetvenháromezer korona nem pénz az ilyen elsőrangú üzletért. MASA: Szép kis elsőrangú üzlet! Egy pár rongyos asztal... BRAEMER: Engedelmet kérek, az asztalok nagyon jó karban vannak! MASA: Egy pár rongyos szék... BRAEMER: Bocsánat, a székek kifogástalanok, tavaly húzattam át! MASA: Az az ütött-kopott pult, azok a vacak üvegszekrények... BRAEMER: A pult testvérek között is megér harmincezer koronát, az üvegszekrény a dupláját! MASA: Azt mondta, az egész bolt nem ér többet hetvenezer koronánál — meg kell őrülnie valakinek, hogy százat adjon érte! BRAEMER: De ha valaki megőrül, és csak százat ad érte, nem kell nekem is megőrülnöm, és százért odaadnom!