Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

sem tűrte meg azokat a kommunistákat, katonaszökevényeket és zsidókat, akiket a méltóságos úr immár két hónap óta elszántan bújtatott nemcsak a külső veszedelem, hanem a ház lakói elől is. Ilus néni főzött számukra, úgy, ahogy kitakarította a szobát, úgy, ahogy, tüzet rakott a kályhába, úgy, ahogy, meggyőződés nélkül. Meggyőződéssel csak a borravalót vágta zsebre, azt is inkább köteles adónak nézte, mintsem ajándéknak. Nagyapóékat azonban úgy gyűlölte, hogy pénzt sem fogadott el tőlük. Igaz, hogy Nagyapó ritkán kínálta meg vele, akkor is kevéssel csak. Nagyapó vigyázott a pénzére, nem lehet tudni, meddig tart még a háború, és mi lesz azután. Vénember, öregasszony a felesége is, gyermekei, unokái, rokonai szétszóródtak, azt sem tudja, látja-e őket valaha is még. Ki segít rajta? Nagyapónak az volt a véleménye, hogy hetven éves korában az ember már csak Istentől kér. Aki akkor is az emberektől kér, az megérdemli, hogy ne kapjon. Nem. Nagyapóék nem voltak népszerűek. Amikor a lakás gazdája, karácsony hetében, sötét, havas estén beállított velük, a szoba zsúfolt volt már. Tízen szívták el benne egymás elől a levegőt, tízen vigyáztak már a csöndre, a nesztelen mozdulatokra, a fegyelmezett életre, tízen osztoztak meg a ritkuló kenyéren, tízen füleltek a szirénák jajveszékelésére, tíz olyan ember, aki régtől ismerte egymást, valamilyen titokzatos okon egymáshoz tartozott. Tíz fiatal ember. Nagyapó fölösleges és nemkívánatos idegen volt ebben a társaságban. Nagyanyó nemcsak fehér hajú, törékeny kis öregasszony, hanem egyetlen nő is, annyi férfi között, kényelmetlen és háborgató elem. senki sem tudta róluk, kicsodák. Őméltósága valami nevet mormogott, senki sem jegyezte meg magának ezt a nevet. Minek? Úgyis hamis. Őméltósága egy kicsit mentegetőzőn mondta: — Nagyapó megboldogult édesapámnak jó barátja volt... Legjobb barátja... Rendben van. Nagyapó, Nagyanyó. Nem vitás, hogy őket is be kell fogadni. Kisebb lesz a falat, kevesebb a levegő, nagyobb a kényelmetlenség, összébb szorulunk, mindegy. Nagyapóék is élni akarnak, nem akarnak menekülni, joguk van hozzá. De... de... Nagyapóék mégsem az ő világuk. Semmi közösségük velük. Öreg házaspár, menekülni, élni akar csak, föllélegzeni a fojtogatás után; büntetni, megtorolni már nem. Jövő, más élet, új élet, szabadabb, szebb élet nem érdekli őket. Nekik jó volt a régi is, az a nyugodt, polgári, amelyet az ember azzal fejez be, hogy ágyban párnák közt hal meg. Ezt az életet, ezt a halált várják vissza, akarják vissza. Az életet mindjárt, a halál ráér. A tíz régi bujkáló elkülönült az elkésetten becsöppent két újtól. Nagyapóék ezen nem ütköztek meg, alighanem tetmészetesnek is látták. Nagyapó nem volt beszédes ember, nem zaklatta fölösleges kérdésekkel a fiata-