Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

rangtartó és finnyás köznapi munkájában is. Nem az a baj, hogy nincsenek Shakespeare-jeink, hanem hogy az átlag-termelés, melyet a színházi üzem igényel és fogyaszt, szervilisen vacak. Ne Shakespeare után kiabáljunk, hanem nézzük Shakespeare kortársainak, Ben Jonson, Marlowe, Dekker, Middleton műveinek igényét! „Hamlet" egyszer akad ezer esztendőben — de a „giccs", melyet Shakespeare műveivel egy időben írtak az angol színpad számára, a legalsó szinten a „Volpone" volt. Örüljünk tehát, hogy A Néma levente megszólalt, s nyugodjunk bele, hogy Néma leventék egy nyelvterület színpadi irodalmában ritkán akadnak. Ez alkalommal inkább azokhoz a leventékhez lenne szavunk, akik folyton beszélnek színpadjainkon — nem a remekművet várjuk tőlük, hanem azt az átlagot, amely feltétele egy színpadi kultúrának. A remekműveket bízzuk a költőkre, a végzetre, a véletlenre. Tőlük azt várjuk, hogy becsüljék meg a mesterségüket, legalább annyira, ahogy Heltai, a költő megbecsülte a betűt, mielőtt elszánta magát és megírta A Néma leventéi. Most, a nagy, tiszta és nemes siker pillanatában, kötelességünknek érezzük, hogy visszafelé az időben, tendenciózusan tapsoljunk a „Tündérlaki lányok"-nak. 264. Elejtett megjegyzés íme mindjárt egy példa arról: mi mérgezte meg időnként Molnár Ferenc és Heltai Jenő baráti viszonyát. Molnár Ferenc és Barabás Lóránt újságíró a Fészek klub ebédlőjében arról beszélgettek, hogyan lehetne megvédeni az írói ötleteket az irodalmi tolvajok hadától. Ez abban az időben volt, amikor Heltai Jenő „A néma leventé"-]e feltartóztathatatlanul ment a kétszázadik előadása felé. Ekkor mondta a csípős nyelvű Molnár, ügyelve arra, hogy szavait lehetőleg a távolabbi asztalok mellett ülők is élvezhessék: — Merem állítani, hogy a magyar színpadi szerzők között Heltai Jenő a legóvatosabb. Úgy tudja elrejteni az ötleteit, hogy azokat a legélesebb szemű tolvaj sem találja meg. Óvatosságból még a darabjaiból is kihagyja őket. Én legalább a „A néma leventé"-ben egyet sem találtam... 265. — Nézd, édes Jánosom, most már hagyjuk csak a sztoikus bölcsek mosolyát! Ennek már a fele se tréfa! Kikeltél a régi körödből, magasan önmagad fölé kerekedtél, esténként A Néma levente a világ egyetlen zugában se fogja