Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

boltban, és a pénzt oly előkelőn szúrta le, mint az ünnepelt torreádor a bikát. Az ilyen „szép mozdulat"-ot még Párizsban sem felejtik el egyhamar. A kirakat üvegjén át megnyugodva láttam, hogy az őrnagy úgy tesz-vesz, mintha az a több száz frank még mindig a zsebében volna. Mégis meglepődtem, amikor az őrnagy így szólt: — Minden rendben van. A hideg sültek és sonkák légiója a pástétomok ezrei, a borok és pezsgők milliói fognak szerény lakásunkba felvonulni. — Megőrültél? — Ellenkezőleg. Öt frankkal nem maradhattam adós, mert kidobtak volna a boltból. Ellenben kétszázötven frankkal nagyon könnyen adós maradhattam. Mindent odaküldenek hozzánk. — De vajon otthagyják-e, ha nem fizetjük ki rögtön? — Mit tudom én, mi van a csillagokban megírva? Talán otthagyják, talán nem... Próba szerencse! Akkoriban nagyon előkelő helyen laktunk, és a Parc Monceau egyik legbájosabb zugocskájából éppen a mi házunk kapujába lehetett látni. Hát leültünk egy padra, és a borjú érdeklődésével meredtünk a kapura. A lélegzetünk is elállt, amikor a csemegésbolt kocsija megállt a ház előtt, és a livrés szolga leemelte róla a kosarakat. Egyikünk se szólt, de az a pár perc, amíg a szolga benn járt a házban, olyan izgalmas volt, mintha életről és halálról lett volna szó. Végre megjelent a szolga kosarak nélkül, és elrobogott a kocsi. — Föld, föld! — kiáltotta az őrnagy, és egy gazella könnyűségével iramodott a ház felé. Én komolyan és megfontoltan követtem, miközben arra gondoltam, hogy nekünk most kétszázötven frankos vacsorát kell végigennünk, kizárólag azért, mert egy garasunk sincs. Mikor fölértem az ötödik emeletre, az őrnagy a konyhában térdelt, a sültek és pástétomok előtt, és érthetetlen szavakat mormolva, ájtatosan hajlongott, miközben kezét a homlokához emelte. — És te nem fordulsz Kelet felé, hogy hálát adj a prófétának, aki nem hagyta szomjan veszni az ő hű arabusait? — kérdezte fenyegetőn. Rövid szemlét tartottam az ízletes holmin, azután kétségbeesett, görcsös zokogásba törtem ki: — Kenyér... kenyér— nyögdécseltem. Az őrnagy azt hitte, hogy a boldogságtól megőrültem. — Valami bajod van — kérdezte részvéttel. — Nincs... nincs — fuldokoltam — csak egy dolog döbbent meg. Van itt minden, amit akatsz, csak kenyér nincsen. Az őrnagy fölugrott. Izgatottan tutkált a pástétomok és borok között, azután megsemmisülten rogyott térdre. — Igazad van — mondta tompán, — nincs kenyerünk.