Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Mikor a derék Rataplan a kisasszony előszobájában hatalmas bundát pillantott meg a fogason, rögtön tisztában volt azzal, hogy a kamatláb egyik előkelő képviselője ül odabenn. Mégis benyitott, mert úgy vélekedett: — Legalább feszélyezni fogom őket. És tüntető bizalmassággal foglalt helyet C. kisasszony mellett, megcirógatta a karját, a fülébe sugdosott, mialatt a kamatláb kiváló képviselőjének az arca gyors egymásutánban tükrözte vissza Magyarország nemzeti színeit. Azután onnan is elillant. Jókedvűen és keserűség nélkül érkezett meg D. kisasszonyhoz, aki kedves mamájának a jelenlétében fogadta, E. kisasszonyhoz, akinél egy kiváló műítészszel találkozott és F. kisasszonyhoz, aki fejfájásról panaszkodott. Ott egy forró kézszorítást váltott, itt egy csókot lopott az előszobában, emitt pedig gyöngéden megsimította az izzó homlokot és szelíden így szólt: — Majd elmúlik! Azután diadalmasan szívta be magát a friss februári levegőt, amelyben tavaszi áramlatok rezegtek és gőgösen így szólt: — Én vagyok az a szerencsés ember, akinek hat szeretője van. És amint végignézett a kötülötte hullámzó sokaságon, maga is elhitte, amit mond. És egy igen komoly, sőt szomorú opera-áriát dúdolva, élénken kiszínezte a lelkében mindazokat a szépségeket, amelyeket ma délután e rövid látogatások alatt szerelmeinél észlelt. Mennyi gyönyörűségen ment keresztül e rövid pár óra alatt, mily különféléken és pazarokon, amikről a közönséges embernek sejtelme sincs. Amiben más csak biztatást, ígéretet, kacér játékot látott volna, az neki minden volt, a boldogság legmagasabb foka, annál inkább, mert utána sem a magnyugvás, sem a kiábrándulás nem következik. És kicsi szobájában esténkint lángoló versekkel magasztalta a szerelem mennyei kéjeit, irt az önfeledt és forró csókokról, a bizonytalanul védekező kezekről, az édes remegésről, amely megborzongatja a szerelmes testét és lelkét. És ha az alanyi Múzsa biztatta: — Szorgalmas fiam, Rataplan! Csak a balgák hanyagolják el a szebb illúzió kedvéért a szép valóságot — akkor Rataplan szomorúan lehajtotta a fejét és így szólt: — Már késő! Nem merek csalódni! És ha ilyenkor a Múzsa sajnálkozva nézett kedves fiára, ez titokzatos mosollyal megvigasztalta: — Azért ne sajnálj, édes alanyi Múzsa! A szomszédomban lakik egy kis varróleány. A haja, mint az érett búzakalász és a csókjai... A többit súgva mondta el a Múzsának.