Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Merengve némán ültünk mind a ketten, A legutolsó rózsa nyílt tövén, Te keblemre borultad önfeledten, S ajkammal ajkadat kerestem én. Esküd, szerelmed: minden semmivé lett, S többé velem sosem találkozál, De emléked megőrzöm, míg csak élek, Utolsó rózsa, első ideád. A gördülékeny verselés tehát egyetlen érdeme Heltainak. Vajmi kevés, ha egy poétából a leszámítandók után egyéb nem marad! Az ilyen poézist nem az ihlet, de csak a szeszély szüli; az ilyen poéta nem enyeleg a múzsával, hanem csak gyomrozza a szerencsétlent. Szegény múzsa! 33. És akkor következett az önkéntesi év. Akinek érettségije volt, annak csak egy évig kellett szolgálnia. Majd utóbb időről időre néhány hónapra be kellett vonulni fegyvergyakorlatra. Ezek voltak a tartalékos tisztek. Heltai annak rendje és módja szerint tartalékos tiszt lett, több ízben behívták gyakorlatra, egyszer Komáromban még századparancsnok is volt. Ezekből az élményekből szerezte későbbi műveihez a tiszti és tartalékos tiszti alakokat, és a katonaélet újra meg újra visszatért korai költészetében is. 34. Egy baka-önkéntes levelei Asszonyom! Kegyed olyan megindító érdeklődéssel viseltetik az iránt, hogy az ön legalázatosabb szolgáját, aki október hó elseje óta szűk bakkancsban és ugyanilyen természetű, búzavirágszínű nadrágban feszeng, hányszor vágták főbe a puskatussal, hogy lelkiismeretbe vágó dolognak tartom, önt még tovább is ebben a nyugtalanító kétségben hagyni. Nos hát vegye örvendetes tudomásul, hogy az alatt a hat hét alatt, melyben az »abriktolas« változatos gyönyöreiben volt részem, egyetlenegyszer sem jutottam a puskatussal közelebbi érintkezésbe, egyetlenegyszer sem kaptam »ájnceln«-t, de még a hat órai kurtavastól is megmentett a hatalmas Apollo, aki az ő poétáit még a közös hadsereg keretében sem tagadja meg.