Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

A kis ujját sem csókolhatta meg. Ő dalaidnak helykén állott ellen, Ő mindétig hideg maradt s kegyetlen S míg te zokogva átkoztad a sorsot, Ő más legény ölében ült s mosolygott! Sok, sok daloddal ím ezt érted el, Pedig talán jobb sorsot érdemel Egy jó poéta, aki nappal-éjjel Velőt sorvasztó, lázas szenvedéllyel, Gondol örökké egy meg egy leányra S az meg se látja és az meg se szánja! Ha ez eszembejut, elfog a bánat S nyomán szívemnek bús sejtése támad, Hogy amit vérnek néztem, víz a vér S hogy amit írok, egy garast sem ér! A mellőzést, ahogy csak elviselném, Túladnék szívem hóbortos szerelmén, De, hogy dalomnak többé nincs hatása, Mit mondjak én e rengeteg csapásra? Minden poéta addig él, Míg poémáinak visszhangja kél, Ha nem tetszik, amelyet zeng, a dal, Elhal a dal s a költő véle hal. Dalom, hogy szánalomra sem talált, Ez azt jelenti, kezdjük a halált! (Leül az asztalhoz és fejét a tenyerébe fekteti) FlJXIN: (Óvatosan benyit. Alázatosan) Nagyságos ur, ezer bocsánat, Hogy hőn szerette jó gazdámat, Megzavarom ez ihlett percben is, De sürgetős a dolgom igenis. A folyosón egy úri dáma már Húsz perce hogy bebocsátásra vár, Csinos, kis szöszke lány az illető, Nagyságos úr, tán bejöhetne ő? Ugyancsak ő járt itten tegnap este És akkor is a gazd'uram kereste, Szavamra mondom, helyre egy leány, Uram helyén én bebocsátanám.