Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Hogyan közelítettem meg Dúsét? És méltán. Mert ószeres álruhában igyekeztem a nagy művésznő közelébe férkőzni. Ott álltam a 7. számú szoba előtt. Kopogtattam. Egy hang azt kiáltotta ki: — Erein! Megismertem a tragikus hanglejtésről, hogy ez az őhangja. Benyitottam. E pillanatban oly látvány tárult szemem elé, melyet soha sem fogok elfelejteni. Mit láttam Dúsénál? A nagy művésznő ott ült babéroktól körözve egy alacsony puffon. Fejét ábrándosan hajtá a tenyerébe és közben-közben a tőle megszokott művészettel használta a zsebkendőjét. Lábánál hű kísérője, a vastag sétapálca hevert. — Ki ön és mit akar? — Ószeres vagyok és venni akarok — feleltem, miközben tiszteletteljesen helyet foglaltam. — Mi van eladó? — kérdem azután diszkréten. A nagy olasz asszony néhány megsemmisítő tekintetet vetett reám és azután elég barátságosan válaszolt: — Babér, kedves uram, csak babér! — Mennyi? — Nyolc mázsa... — Mi most a babér árfolyama? — Nyolc líra per mille. — Voilà — mondám tört olasz nyelven, miközben a hatvannégy lírát átnyújtottam Pártényiné konkurrensének. — És most, uram — monda erre mély megvetéssel, miközben a hatvannégy lírát egy »Souvenir de Budapest« című tárcácskába tette— távozzék rögtön! Ön rútul visszaélt bizalmammal. Ön nem ószeres, ön hírlapíró, ki legbensőbb titkaimat akarja kilesni. Olyan nincs. Mai piu — soha többé! — Jól van, asszonyom — mondám — távozom. De előbb feleljen a következő tizenkét kérdésemre. — Tizenkét kérdés? Ám legyen. Kérdezzen! És kezébe vette kedvenc sétabotját.