Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

egy szédülten szerelmes inasgyerek revolverrel Gombaszögi arcába lőtt. Hosszú orvosi és kozmetikai kezelés után is mély seb maradt az arcán, selypesen beszélt, s Miklós Andor korrektül kiállott mellette. 171. Almokháza (részlet) Elég gyorsan szokott bele abba a rettenetes valamibe, amit 1917 őszén Budapesten életnek neveztek. Egy hét alatt tökéletesen beleilleszkedett a megváltozott viszonyokba. Tudomásul vette a kenyérjegyet, a dohányjegyet, a zárórát; megismerkedett a tilalmak, hiányok és pótlékok minden fajtájával; látta a bujkálásokat, az ellógásokat, a pusztulást, az elszegényedést, a csüggedést, a piszkot és a sötétséget; hallotta a zúgolódás, a lázadozás fojtott, de többé el nem fojtható hangját és tudta, hogy vége mindennek. Tudta ezt már odakint a fronton is. így hát meg sem lepődött, természetesnek látta mindazt, amit látott és amit Valamivicstól hallott. Talán meg is nyugtatta egy kicsit az, hogy a város éppen olyan leromlott, beteg és rokkant, mint ő maga. Az emberek, az izgatottan szaladgáló félbolondok, a tavasz ostobák, a rémült dorbézolok testvérei voltak. Megértette és sajnálta őket, mert tudta, hogy gyermekek csak a szenvedés iskolájában. O pedig okleveles szenvedő már. Ez megnyugtatta. Zúgó agyával, félkarjával néha mindenkinél higgadtabbnak, épebbnek tudta magát. Gőgje ilyenkor elfojtotta benne azt a szánakozást, amely a kábultakhoz és talajtalanokhoz vonzotta. Nyomban eszébe jutott panasztalan néma szenvedése, amelynek ma sincs még vége. — Kínlódjatok ti is! — mondta ilyenkor, pedig azt szerette volna mondani: gyertek hozzám és tanuljatok tűrni! Nem tudta többé, hogyan kell beszélni, mit kell mondani. Elszokott a beszédtől, el az emberektől. Egy kicsit maga alatt látta a földet még mindig, a házakat, az embereket, az életet, ahogy régen, amikor a levegőt járta. Ott fogta meg először a magányosság gonosz varázsa, az zsibbasztotta a galíciai kórházban is. Lelkét azóta sem nyitotta meg senkinek, nem kérdezősködött, magáról sohasem beszélt. A magányosság morfinistája maradt, nem tudott többé a megszokott méreg nélkül élni. De figyelt, nézelődött. Valamivicstól, pincérektől, kocsisoktól hallott egyet-mást. Ezzel beérte. Régi barátaival — kevés volt — nem akart találkozni, bujkált részvétük elől és nem érdeklődött sorsuk iránt. Talán nem is