Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

bankigazgató vagy ügyved irodájában is. Tintás barna posztóval van bevonva, helyesebben az íróasztal barna posztóval, a barna posztó pedig kék és zöld tintával van bevonva. Ezen a tintás barna posztón harminc egynéhány év óta gyűlnek halomba a műtárgyak, mert amit egyszer íróasztalomra tettem, azt többé nem mozdítom el onnan. Szükségem van rá az íráshoz. Tehát műtárgyak balról jobbra a következő sorrendben: egy kékszegélyű fehér Alt-Wien tintatartó, tinta nélkül, harminc-negyven tollszárral. Egy kis hamutálca, facipős bretagne-i lány van ráfestve, feleségem ajándéka, quimperi emlék. Két ócska sárgaréz gyertyatartó gyertya nélkül, közöttük egy elegáns pléhdoboz, valamikor borotváló szappan tartózkodott benne, ma inggombok székhelye. Unokáim arcképe. Előtte hordót ábrázoló dohánytartó. Üres. Mellette hamutartó. Teli. Mögötte óriási empire tintatartó tinta nélkül, fekete márvány és bronz. Alatta kis pléhdoboz, valamikor orvosság volt benne, ma az új tollat szedem ki belőle. Mellette, a két gyertyatartó pendant-jául sárgaréz tintatartó nemcsak tinta, de üveg nélkül is. Ugyanolyan gyufatartó gyufa nélkül. Márvány levélnyomó levelek nélkül. Egy kis Dante-szobor. A borostyán koszorúzta olasz sötéten néz az íróasztalra. Igaza van. Alsó sor, jobbról balra: egy patinás bronzgyík. Egy régi szivartárca. Üres. Rengeteg papiros. Üres. Rengeteg könyv. Üres. Egy kis körömolló. Egy elhasznált meggyfaszipka. Tátott szájú, fekvő oroszlánt ábrázoló bronz szivarvágó. Sohasem élek vele. Nagy bronz állólámpa, fekete cirádás pergamenernyővel. És megint rengeteg papiros, írások, levelek, okmányok, újságok, röpiratok, idézések, árjegyzékek, meghívók, folyóiratok, adóintések, könyvek, levélpapiros, boríték, egy tálcán két tucat mindenféle színes ceruza. Egy kis hamutartó, feleségem ajándéka, firenzei emlék. Két-három fapipa. Egy török kalamáris, amivel utcai írnok írt valamikor, konstantinápolyi emlék. Három hasznavehetetlen töltőtoll. Egy óriási szabóolló. És két elértéktelenedett pápaszem. És az íróasztal közepén, fittyet hányva a három előkelő és üres tintatartónak, egy kis polgári üveg kék vagy zöld tinta, azonmód, ahogy a papírkereskedésből kikerült, éppen csak parafadugó nélkül. Makacskodó dugóját nem tudtam kihúzni, beléje kellett morzsolni. Ezek előtt a műtárgyak előtt ülök egy kopott karosszékben, szivarral vagy pipával a szájamban, és várom az ihletet. Nézegetem őket. Elmúlt időket, elmúlt embereket juttatnak eszembe. Negyven év, egy fél élet, egy egész élet kanyargó útjait látom ezen a tintafoltos térképen, amelynek se eleje, se vége, közepe van csak, az asztalos megszabta határok között. Hol van az a sok minden, amit elmulasztottam elhelyezni ebben a múzeumban? És hány új tárgy számára van még helyem?