Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem, Úgy izgatott a nagyszeréi talány, Ki ezt viselni szokta — mint a másik, Ez is oly szőke, kékszemű a lány, Mint az a másik, aki messze innen Viseli selymein e két betűt, Ez is talált-e oly bolond szerelmest, Ki visszagondol rája mindenütt? Mint eiz a másik, ez is oly kegyetlen, Ha kedve tartja, ez is oly kacér? A csókja szintén kábít, részegít-e, Mikor szívében forrni kezd a vér?... 143. Hol vannak azok az idők, amikor megütődve, egy kicsit meg is botránkozva olvastuk Heltai Jenő első verseit? Vörösmartyn, Aranyon nevelt szemünk, amely elé az iskolai irodalomtörténet Petőfit is patetikus szobor-pózban állította, s amely megszokta, hogy a költő mindig az emelkedettség kothurnusában lépjen eléje, visszásnak, könnyelműnek, sőt léhának is látta azt a fiatalembert, aki akkor a fiatalság nembánomságával tréfált verseiben velünk, önmagával, a saját érzéseivel. Haragudtunk rá, mert arra kényszerített, hogy módosítsuk azt a romantikus, retorikával teli képet, melyet akkor mi a kilencvenes évek legelejének ifjai a költőről alkottunk magunknak. Akartunk rá haragudni, s mennél inkább éreztük, hogy báj, szeretetreméltóság, frissesség van benne, hogy mégiscsak költő — annál jobban. Azokat a hangulatokat énekelte, amelyek bennünk is éltek, de röstelltük önmagunk előtt is, s úgy éreztük, mintha leleplezett volna minket, mintha valami szégyenünket takarta volna fel. Semmi sem szigorúbb, mint a romantikus fiatalság nagyképűsége, s mi szigorúan elítéltük Heltai Jenőt a verseiért, hogy ezzel expiáljuk azt az élvezetünket, melyet olvasásukban találtunk. És verseket írtunk, Arany Jánosra gondolva, és a Heltai Jenő hangja szólalt meg a verseinkben, bármennyire nem akartuk is. A kis csúnya kalaposlányunkból fantáziánk romantikus hősnőt akart volna csinálni, s hogy, hogy nem, a Heltai Szerája és Katója lett belőle mégis. Valamikor laza erkölccsel és cinizmussal vádolták. Igaz, nem vett komolyan némely tilalomfákat, melyeket a szigorú erkölcsű magyar hagyomány Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak, Ha itt is még kísért a drága múlt, A nag' idő, mikor csókolni tűzzel A szőke kislány éntőlem tanult?... Néztem mohón az ismerős betűket. Az ily látvány bizony nem nagy haszon: Es szégyenkezve súgtam önmagamnak: „Egy óra múlva hazautazom!"