Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)
A Prérik Gyöngye Első szerelmem, Maggie, a Prérik Gyöngye volt. Vidéken laktunk, a Duna mellett, egy rendezett tanácsú városban. Ez volt nálunk az egyetlen rendezett dolog. A gázvilágítás a jövő kétes homályában késett még, az állandó színház pedig a tündérmesék országában. A nyári színkörbe beesett az eső, a közönség csak a cirkuszba járt, a cirkuszba, amely a vásártéren állt. A mozit nem találták föl még. Az öreg Canarelli, a cirkuszigazgató, minden tavasszal pontosan megjelent. Délelőtt fehér szamáron járta be az utcákat, és beszedte a bérletet, délután hozzáfogott a cirkuszépítéshez. Mi, gyerekek, testületileg kivonultunk a vásártérre, mert a cirkuszépítés mulatságos munkájából mi is ki szoktuk volt venni részünket. Hordtuk a deszkát, tartottuk a ponyvát, kibontottuk az összecsomósodott köteleket, és boldogok voltunk, ha az öreg Canarelli vagy a Dummer Auguszt akrobatatehetséget fedezett föl bennünk. Mire a bódé fölépült, a manézs minden titkát tudtuk, és az egész személyzet barátunk volt. Kisujjunkban volt a műsor, de odahaza a világért sem árultuk volna el. Nagy titkolózva emlegettük, hogy a cirkusz veszedelmesen szép lesz, és hogy az öreg Canarelli szenzációs újdonságokat hozott. Legföljebb a lányoknak súgtuk meg szigorú titoktartás terhe alatt, hogy Imperátor, a fehér sörényű, fekete arabs paripa megint itt van, és nagyobbat ugrik, mint tavaly... Abban az esztendőben, amely első szerelmem történetével szorosan összefügg, Maggie, a Prérik Gyöngye, első ízben volt tagja Canarelli társulatának. Halovány, karcsú, fekete leány volt, szemében veszedelmes tűz lobogott. Minden este rézszínű trikóban, üveggyöngyökkel, tollakkal és csecsebecsékkel, tarka, vad ékszerekkel fölcicomázottan foglalt helyet egy deszkaállvány előtt, egy fantasztikusan öltözött, hórihorgas, rosszképű legény pedig vad ugrándozások és üvöltések közepette késeket és baltákat hajigált feléje. Ez az úr Fürge Sasnak nevezte és az apacs törzsből származónak vallotta magát. Kellemesen hátborzongató mutatvány volt, csodáltuk a legény ügyességét és a szép leány bátorságát. Mindezeken felül hamisítatlan rézbőrűeknek ítéltük őket. Ez döntötte el sorsomat. Ki nem rajongott valamikor Vadölőért, Bőrharisnyáért és az Utolsó Mohikánért? Ki nem gyászolta Uncas szomorú halálát, ki nem adózott tisztelettel és csodálkozással a Nagy Kígyó eszének és Sólyomszem romantikus becsületességének? Ma, amikor ezeket a sorokat írom, gyermekes elérzékenyüléssel gondolok vissza arra az időre, amikor pajtásaimmal nagy és bátor indián törzset alapítottunk, és a kis Duna-sziget sűrű bokraiból vakmerő