Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

új olvasókkal? Az íráshoz ezenfelül idő is kell! Idő! Sietnünk kell, hogy életrajzunkat előbb fejezzük be, mint életünket. Hatvan-hetven év óta fölhalmozódott följegyzéseim, újságcikkeim, riportjaim, megkezdett és bölcsen abbahagyott színdarabjaim, kiadatlan verseim, novelláim és levelek félelmetes, rendetlen tömegét olvastam át, mielőtt emlékezéseim megírásához hozzáfogtam. Ijesztő olvasmány volt. Megrémített, fölkavart. Jelentéktelen semmiségek, furcsa epizódok, apró-cseprő anekdoták meredtek rám a megsárgult papirosról, ostoba és felületes megjegyzések, amelyekről azt sem tudom többé, mire vonatkoztak. Itt-ott magam sem értem már őket. Cél és szándék nélkül, véletlenül, lustaságból őriztem meg őket íróasztalomon és könyvespolcaim közönyös fiókjaiban. Sohasem gondoltam arra, hogy valaha is előveszem még őket. Minek? Megtudom belőlük az elmúlt 60-70 esztendő történetét írni? Nem is akarom. A magamfajta szeszélyes versíró és jámbor tréfálkozó számára ez túlságosan vakmerő, reménytelen vállalkozás. Illetlenül, tolakodón kilépnék vele azokból a nagyon szerény keretekből, amelyeket a jóságos Irodalomtörténet nagylelkűn és kérlelhetetlenül kijelölt számomra. Valakikor régen egy lelkes kis diáklány rólam akarta doktori értekezését megírni, Négyessy László dr., az egyetemen az irodalomtörténet tudós professzora nem engedélyezte ezt az értekezést és jóságosan figyelmeztette a kislányt: •— Korai! Várjunk vele, amíg meghal. Jó, hát vártunk. A kislány közben férjhez ment és négy gyermeket szült. Négyessy professzor úr pedig meghalt. Én egyelőre élek még. Az értekezés sosem készül el. Mit tehet hát a magamfajta nyugtalan ember, amikor egy elmúlt világ derűjéről, bajairól és furcsaságairól próbál mesélni? I latvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel, becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nőkkel, az első gázlámpával, a villamos világítással, a telefonnal, a filmmel, a rádióval, a tengeralattjáróval, a repülőgéppel, televízióval, az atombombával, mindennel, ami ma már nem a feltalálók agyréme, nem Jókai és Jules Verne fantasztikus elképzelése többé, hanem megszokott, megunt mindennapi valóság a kisgyermek számára is. Mindebből talán egy-egy figurát tudok csak megvilágítani, olyan valakit, aki érdekelt, noha mások számára talán nem is volt érdekes. Hébe-hóba elém villan egy-egy esemény, amelynek népeket izgalomba fűtő fontos voltára azért nem tudtam figyelni, mert ugyanakkor egy nyolcsoros buta kis versecske ravasz rímein törtem a fejemet. Nem törődtem a világgal; a világ