Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

dok a másodikra, befordulok — Csókolom! — látom, vannak benn, várni kell. Ott egy szék leülök. A hölgy — adminisztrátor — tárgyal valakivel — megáll a szava. — Egy pillanat! — mondja a kartársnak, és odafordul hozzám: —Vigyázzon már egy kicsit — azt mondja —, összepiszkolja azt a széket! Ugye, melós vagyok. Gépekkel dolgozok, olajos dolgokkal, munkaruhába. Odakinn én szépen öltözők, ha lezuhanyoztam, és kilépek a gyárkapun, az utcán senki nem mondaná, hogy nem vagyok külkeres. De hát a satupad mellett persze hogy nem menyasszonyi fehérbe állok! — Vigyázzon, összekoszolja a széket! Ha egy kést vág a hátamba, isten bizony, jobb érzés lett volna, mint ez a szó. Fölálltam, nem szóltam egy szót se, kijöttem onnan. De SÍRNI lett volna kedvem! Na ez van. Mindegy! Melós vagyok! Most már az is maradok. Nem az én bűnöm, hogy az lettem, de ha már így lett, én szégyellni nem fogom. És íróasztalhoz nem ülök. Innen indultam, itt is megyek nyugdíjba most már. Én olyan vagyok: egyedül élek, magamba, meg egyedül is dolgozok. Ezt a munkát csinálhatják többen is, ketten együtt, de lehet egyedül is csinálni — nohát, én egyedül szeretem csinálni, csak magamba. Mer nem jó úgy dolgozni, ha a másiknak folyton mondani kell, hogy mit csináljon. Volt nekem már párom, több is, de nehezen tudtunk összeszokni, szóval, engem inkább akadályozott. Ugye, én nem vagyok az ő segédmunkása, de hát látom, hogy hol tart, akkor már adom neki a szerszámot a keze alá — viszont így meg a magam dolga elmarad. Mondjuk, ugyanúgy ő is adja énnekem ugyanezt a segítséget — de ha nem vagyunk jól összestimmolva, akkor csak magyarázkodni kell mindig, szóval, nem éri meg. Egyszer volt egy jó társam, avval tényleg értettük egymást, meg gyors volt ő is, hajtott, nem loptuk egymás idejét — csak ővele meg más volt a baj. Volt neki egy nője itt bent a gyárba, azt meg utáltam. Ugye, munka után bementünk a talponállóba evvel a sráccal, megittunk egy-két sört. A csaj meg másnap jött nekem, hogy mér csalom én el a Pistit, hagyjam békébe, kerüljem el, ne vigyem rossz útra, satöbbi. Na én meg tartottam neki eligazítást erre — hát, ugye, abba minden volt, csak dicsértessék nem. Úgyhogy aztán ezek miatt a Pistivel is széjjelváltunk. Egyedül szeretek dolgozni, tudják is már rólam, nem is erőltetik már a dolgot. Úgyhogy ha olyan munka adódik, hogy már végképp két emberre való, akkor is inkább megfeszítem magam, és megcsinálom egyedül. Mer ha ketten dolgozunk? Az egyik mindenhogy rosszabbul csinálja, vagy én, vagy az a másik. Még jobb, ha a másik marad el! Hát nem jó, az se jó,