Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

ami köztünk van, az sok. A tizenöt meg pláne rengeteg! Hát biztos, hogy ott fog hagyni! Mer nem valók vagyunk egymáshoz, már a kor miatt se. Most, ugye, mit tudjak én beszélni ővele? Hát az a tizennyolc éves lány, mit tudhat az még? Szóval egy erőltetett dolog ez, mint mikor egy professzor beszélget egy paraszttal. Az én világom más már, mint egy tizennyolc évesé! Mintha ő egy négyéves gyerekkel beszélgetne, olyan ez! Szóval hát, megérti az ember: hiába tetszik nekem, hiába szép énnekem az ő fiatalsága — mi csak az ágyban találkozhatunk. Az meg, ugye, kevés. Énnekem kevés. Na, igyunk. Én csak aludni járok haza. Felkelek fél ötkor, bemegyek hatra, ott vagyok este hatig. Mikor kilépek, fél hét, sokszor hét óra már. Fél héttől, mondjuk, fél kilencig van két óra hosszam rá, hogy igyak. Akkor aztán iszok! Nem soká, mondjuk, fél kilencig, kilencig, mer le is kell feküdni valamikor, hogy pihenjek, hogy holnap megin dolgozni tudjak. És ez így megy hónapok óta, meg évek óta már! Nem jól van ez így. Dolgozok tizenkét órát. Az ÉLETEMET ott töltöm a satupad mellett! Nem KELL nekem ennyit dolgozni, nem KÖTELEZŐ! Csak hát a munkáér adják a suskát. A korpát. A pénzt! Az meg kell. Mer azér lehet megvásárolni mindent. MAJDNEM mindent! Mer nem mindent, azér mégse mindent. Mer szerelmet nem lehet pénzér vásárolni. BOLDOGSÁGOT nem kapok pénzér! Mer ha egy nőnek pénzt adok, megkérhetem hogy mondja: „Szeretlek, szerelmes vagyok beléd!" Mondja ő! Ha elég pénzt adok neki, tízszer is elmondja! Csak sajnos én nem hiszem el neki. Nem tudom becsapni magamat, mer csalhatatlan vagyok ebbe. Látok az ujjhegyemmel! Szóval, mégse stimmel itt valami! Szóval, mégis hiába dolgozok? Amikor a feleségem... Már utálom, hogy mindig csak „a feleségem", „a feleségem", „a feleségem"! Hogy örökké csak... Szóval — mit akartam? Nyolc évig, amíg együtt voltunk, én minden hétköznap telefonáltam neki. Mer túl hosszú volt a nap — reggel elváltunk, délelőtt vagy ebéd után már hiányzott, nem bírtam estig, fölhívtam. Minden áldott nap! Csak legalább ennyit: — Hogy vagy? Jól? Hm? — kész. De minden áldott nap! Minden áldott este úgy feküdtünk le, hogy átöleltük egymást, úgy aludtunk el. Nem is tudtunk volna elaludni másképp! Még mikor kicsi gyerek voltam, láttam otthon: apám hanyatt feküdt, anyám meg a vállára tette a fejit, úgy aludtak. Nahát, ugyanígy csináltuk mi is! Ide a vállamra a fejit, „az ő