Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

kapta. Hát melós vagyok, erős vagyok, akkor meg még jobb bőrbe is voltam — no, elég az hozzá, hogy eléggé megvertem ott mindenkit. A testvéreimet, a nagybátyámat, a hentest, mindenki tiplit kapott! No persze — sok lúd disznót győz —, a végin csak lefogtak, a nagybátyám hátulról kötelet vetett a nyakamba, meghúzta, meg voltam fogva. Na, aztán másnap! Nem volt szemrehányás, egy szó se, hogy mit tudom én, „berúgtál, megverted a családot" — nem, egy SZOT nem szóltak róla, meg nem is mutatták, azóta se hozta szóba senki, pedig hát monoklija volt ott mindenkinek! Nem bántottak érte — de én készen voltam. Utána három hétig betegállományba voltam, jártam idegorvoshoz, minden — mer rettenetes érzés volt, hogy megvertem a testvéreimet, akiket szeretek! Meg apámat! Még apámat is megütöttem! Teljesen össze voltam roppanva tőle! Olyan beteg voltam! Le is fogytam, öt kilót lefogytam a lelki szenvedéstől! Mer pokoli az, mikor azt bántottam, akit szeretek! Nagyon szeretem őket, mindet. De legjobban azér a nővérem kislányát szeretem. Mer hát gyerek. Énnekem meg a gyerek, az egy KÜLÖNLEGES valami — MINDENEM a gyerek! Az is volt a baj minálunk, hogy nem volt gyerek. Mer a feleségem nem tudott szülni — ilyen nőgyógyászati problémák voltak, egy vagyont költöttünk rá—, mindegy, szóval, nem lehetett gyerekünk. Nekem meg a gyerek az istenem! Hát én mindig arra vágytam, hogy nekem valaki azt mondja, hogy „édesapa"! Mi is így mondtuk, meg még a mai napig is így mondjuk az öregjeinknek, hogy „édesanyám" meg „édesapám" — hát ezt szerettem volna én is! Volt szó arról is, hogy lemegyünk a feleségemmel Fótra, és veszünk ki állami gyereket. Hát én meg tudom tanítani annak is, hogy mondja nekem, hogy „édesapa"! Hát értek hozzá, vagy ötszáz ipari tanuló került ki a kezem alól a tizenhét év alatt, tudom, hogy kell egy gyereket tanítani, én meg tudom tanítani rá, annak a hároméves gyereknek egy hét alatt meg tudom tanítani, hogy mondja: „édesapám"! Csak ugye — az a gyerek fölnő. Most volt épp a rádióba is egy ilyen nevelt gyerek, és úgy szólította a nevelőszüleit, hogy édesanyám, édesapám — és akkor fölnőtt, tizenhat éves lett, és megtudta, hogy nem szülei, csak nevelői. Szóval hát, fölneveljük, mint a magunkét, de aztán esze lesz, és rájön, hogy nem „édes" az az apa, hanem legföljebb csak „fater"! — Úgyhogy nem mertünk belevágni. Úgy maradtunk, gyerek nélkül. És talán ez is volt a baj. Ez volt a baj, az volt a baj — fene tudja, mi volt a baj! Hülyeség— nem is volt baj! Hát boldog voltam, mi baj lett volna? Baj most van. Hogy boldogtalan vagyok. Kész vagyok. Hogy nem tudok lépni! Most van baj!