Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

TAR SÁNDOR 6714-es személy

kezdenek, egy fél liter gyümölcspálinkát adva körbe. A lábuknál, a padlón ülő idős férfi részeg gyönyörrel veri a ritmust a térdén: „Mához egy hétre már nem leszek itt..." „Itt valaki pálinkát iszik!", kiált fel a vak, és obszcén mozdulatot tesz, nevetés, az öreg megdermed, felvonja szemöldökét, a két pingponglabda egyszerre kiesik alátartott tenyerébe. Aztán iszik a kezébe nyomott üvegből. A hangosbemondó a vonat indulását jelzi, ismét kiabálás, rohangálás, majd sípszó, a vonat meglódul. A tüllruhás kislány áttolakszik a katonákon, maga után vonszolva az öreget, aki pingponglabdáit ügyes mozdulattal ismét a szemüregeibe teszi. „0, hogy a baj jöjjön magára! A szívbajt hozza az emberre... " A kövér asszony sikolt, az ajtó mellett ülő pakompartos férfi világoszöld ballont terít az ölében alvó fiú fejére; mire az mocorogni kezd, aztán a férfi keze is eltűnik a kabát alatt, miközben egykedvűen néz ki az ablakon. Az asszony oldalt fordulva, a gyerekeknek háttal, ugyancsak kifelé néz. Később visszafordul és a férfi arcába köp; aki meglepetés nélkül, gúnyos mosollyal törli le. „Kétszeres vak vagyok, már engedelmet, egy kis helyet, ha szabadna, már engedelmet... " A szótlan fiatal pár összesúg, arcukon patakzik a verejték, majd a fiú feláll, levesz a csomagtartóból egy üveg bort, isznak, a fiatalasszony fintorog. A kövér asszony rájuk néz, és énekelni kezd: „Enmellettem elaludni nem lehet...", a fiú elmosolyodik, a fiatalasszony hűvös arccal elpirul. „Otthon majd kivágok egy pár kant, és megsüti az asszony." „A tokit?" „Hát persze! A malactöke-pörkölt tudja, milyen jó?" A fiatalember nem ül le, visszateszi a bort, helyére betolakszik a tüllruhás kislány a vakkal. Állomás. Valaki ismét kizuhan a lépcsőről, és fekve marad hatalmas nevetéstől kísérve, majd ketten érte mennek, visszahúzzák, arca piszkos és véres, pálinkát locsolnak rá. Sípszó, indulás. A kövér nő kezéből eltűnt az ötszázforintos, piszkos verejtékcsík vezet a nyomára kibuggyanó két melle között, jókedvűen kacarászik, ölében zsíros papírban fasírozott, amit a szemben ülő gitáros fiú komoly arccal, kenyér nélkül majszol. „Gyönyörű hangja van a kislányomnak, gyönyörű hangja! Maguk azt el sem gondolják; már engedelmet..." A vak élénk gesztikulálással magyaráz vélt hallgatóinak, kezeivel minduntalan beleütközve szomszédaiba, a kislány mozdulatlan arccal néz a lehúzott függönyre. A kártyázók vitatkoznak valamin, a levegő nehéz, a fojtó, a betűző nap miatt most már valamennyi ablakon lehúzták a függönyt. Kint valaki jajgat, és felerősödik körülötte a lárma, aztán elnyomja az egészet a katonák éneke. Egy fiatalember hirtelen mozdulatokkal lemászik a csomagtartóból, és nagy erőfeszítéssel eltűnik a tömegben. Néhány perc múlva egy másik mászik fel a rácsra, feje alá gyűr egy táskát. Ismét állomás, de nem látni ki a kocsiból. „Ne engedd fel, vagyunk itt elegen!" „Rúgd szájba, ha nagyon akarja!" Sípszó, a vonat megrándul. „A másik ember meg kijárt a dolgát végezni hátra, az udvarra, a gazba, és meg-