Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

TAR SÁNDOR 6714-es személy

lett a lépcsőn, ordítva egymás fülébe énekelnek, „...nekem, komám, elhi­hetitek, hogy a sánta nő a legjobb. Állva. Hogy a rövidebb lába alá teszel egy téglát, és amikor bent van, akkor kirúgod alóla, és ahogy keresi a lábával..." „Ha meg nem rövidebb, le lehet azt vágni!" Percekig tart a röhögés, min­denki elképzeli magának a dolgot, és a végén újra meg újra nevetésben tör­nek ki. Egy fiatal pár ül közöttük mosolytalanul és mozdulatlanul, látszólag nem látnak, nem hallanak, egy kövér nő énekelni kezd, és egy ötszáz forin­tossal illegeti a kezét a levegőben, hóna alatt nagy félholdban üt ki az iz­zadtság, néhány ablak elé lehúzzák a függönyt, ezáltal a kocsi félhomályba borul, meghittebbé válik, „...ahogy ott vagyok, hát mondom neki, hogy, hát anyám, kellene valamit csinálni, de csak mondja a magáét, terjeget a kezé­vel, én meg se sző, se beszéd tolom le a nadrágot, meg a gatyát, hát el­ájult...." „A szagodtól!" „Meglátta az angol verest." „A kenőmájast..." „Nézzed már, ez meg fel akar ide szállni! Pont ide! Nem látja, hogy tele va­gyunk? Ne hagyd..." A lépcsőkön ülők nem állnak fel, veszekedés, valakit lerántanak a lépcsőről, nyomban felugrik és támadójára vetné magát, de síp­szó hallatszik, és megrándul a vonat, bent az ülések alatt összecsörrennek az üvegek. „Engem mindig vár az asszony az állomáson, de mindig elkerül­jük egymást. Vagy én nem ismerem meg őtet, vagy ő engem. „Tán rossz a szeme?" „Nem rossz az annak, hajjaj, még ugyan jó, csak hát bánatában ő is felhajint egy-két kupicával, aztán ő is úgy lesz, ahogyan más. Már annyiszor mondtam neki, te, ne igyál annyit..." „Hát az biztos, hogy emberbe is csú­nya, aki iszik, de asszonyba..." „Olyanokat csinál, hogy egy pár tyúkot ad egy deci pálinkáért. Az esze nem a legjobb neki. Akkor meg a gyerekek is ott vannak, hát a kislányt azt nem állhatja, csak üti-veri, már a tanácsnál is fel lettünk jelentve..." „Meg kell igazítani a derekát a nyújtófával, komám!" „Na hisz, meg is kapja, abban hiba nincs. Csak hát hiába rakok én ilyenkor rendbe mindent, amikor eljövök otthonról, megint az övé minden." Állo­máshoz közeledve fékez a vonat, néhányan leszállnak, üres üvegekkel ro­hannak a vízcsaphoz, mások az állomás épületébe igyekeznek, és bámulatos gyorsasággal térnek vissza újabb boros- és pálinkás üvegekkel megrakodva. A rendőrök két fiatalembert lökdösnek sietve maguk előtt, az egyik fiú arca véres, inge csapzott. Az újabb felszállók sokáig keresgélnek a szerelvény hosszában, de a leszállók ellenére a zsúfoltság nem enyhült. A két rendőr visszatér, és a lépcsőkön ülőket sorban felállítják, egy kislány tűnik fel a tö­megben, piszkosfehér tüllruhában, kézen fogva egy vak öregembert vezet, aki szemüregeiben egy-egy pingponglabdával halk hangon mormol: „En­gedjenek fel, engedjenek, már engedelmet..." Egy csoport katona bukkan fel hangoskodva, túlfűtött hangulatban, némi vita után felszállnak, nyo­mukban a kislány és az öreg vak. A katonák a peronon nyomban énekelni

Next

/
Thumbnails
Contents