Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

ALBERTINI BÉLA Budapesti szociofotók — világháborútól világháborúig

Szélpál félti alakuló pályáját. Rónai Dénesnek, a hivatásos fényképészek budapesti vezetőjének tanácsa nyomán törökszentmiklósi családi és helyi ipartestületi segítséggel hamis úton fényképészsegédi képesítésre tesz szert. Mintegy fél évszázad múltán Szélpál maga vallotta meg a történteket a Fotóművészet olvasói előtt {Levél-interjú Szélpál Árpáddal, 1983/2.) A segédi „végzettség" dokumentuma jelenleg is megvan a főváros Levéltárában. Iparjogi tekintetben kétségtelenül csalás történt. A fotó- és társadalomtörténet mindazonáltal Szélpált igazolta. A csalárd módon szerzett minősítés birtokában az 1929-től 1938-ig terjedő időszakban a publicista és — lényegében amatőr — fotográfus sok száz szociofotót ad közre a Népszavá-ban. Friss, közvetlenül hétről-hétre ható képeket. Egy egész életművet, amelyet csak az tett befejezetlenné, hogy Szélpál a fasizálódás miatt kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Franciaországba ment. Akkor azt hitte, átmenetileg, aztán a politika alakulása úgy hozta, hogy egész hátralévő életére. Szociáldemokrata meggyőződését odakinn is megőrizte. 1945 után Szakasits Árpád hivatalos hazahívó sorai és az általa felajánlott ígéretes funkció sem vonzották vissza. A megvalósuló szocializmus számára csalódás volt. 1987-ben halt meg, még megérve régi munkásságának itthoni elismerését. Ez elsősorban dr. Fehér Imre, a közelmúltban elhunyt törökszentmiklósi tanár kutatásainak köszönhető. Fotográfiai szakmai szempontból Szélpál Árpád szuverén, öntötvényű személyiség volt. Cikkei alapján bizonyíthatóan jól ismerte mind a fotótörténetet, mind a fényképezésnek a harmincas években támadt legújabb törekvéseit. Az avantgardista költő ugyanakkor egyértelműen elutasította az avantgárd fotográfia formanyelvi újdonságait. Kora ifjúságától haláláig tagadta, hogy a fényképezés művészet volna. Csak a dokumentatív fényképezésben hitt. Amit ő maga is művelt — gyakran művészi színvonalon. Csaknem ezer publikált szociofotója közül jó néhányon feltűnnek a fényképezés akkori modernizációjának kifejezőeszközei. Az erőteljes felülnézet, a diagonálkompozíció, a kevés tárgyi elem megjelenítése a képeken. A Bauhaus-fo- tográfia, az új tárgyiasság bizonyos újításai szervesen beépültek fotográfusi gyakorlatába, de mindig a szociális mondandó hordozójaként. A pesti rakpart cipekedő páriái, a kofahajó tenyérnyi helyen szorongó utasai, a Miss Magyarország című riport lerongyolódott proletárasszonyai, a napraforgómagon élő telepi gyerekek így válnak képein nem egyszer korszerű fotónyelven megjelenített főszereplőkké. Szélpál alapvetően Budapest szociofotósa, bár ebben a témakörben néha az Alföldön, s kevesebbet a Dunántúlon is dolgozott. O a Teleki téri munkanélküli hordárok, a Duna-korzón forgót árusító kisgyerekek, a Tisza Kálmán téren egymás ölében ájultan alvó öreg nincstelenek krónikása. Talán van rá remény, hogy a szociofotós munkásságáról már elkészült monográfia egyszer megjelenik. A nagy krízis elejére esett, hogy az emigrációból hazatért Kassák Lajos Munka című folyóiratának 1928-as indítása után a fotográfusokra is kiterjesztette szervezői tevékenységét. A Munka-kör fotócsoportjában