Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

ALBERTINI BÉLA Budapesti szociofotók — világháborútól világháborúig

most hagyjuk. Talán egyszer még elnyerhet egy önálló elemzést. Körülbelül a hatvanas-hetvenes évek fordulójától a politikai hatalom eróziójával együtt újra megjelenik nálunk is a szociofotó. A huszadik század utolsó évtizede pedig különös időszak e téren. Még túl közel van. Még túlságosan fáj... Kinek azért, mert nem lett még gazdagabb. Kinek azért, mert még jobban lecsúszott. Ezt tükrözték A rendszerváltás társadalma képekben című, közelmúltbeli fotókiállítás reakciói is. Most már időben is körbejártuk a címben foglaltakat. Szemügyre lehet venni a választott időszak szociofotóit. A szereplőket, akik megteremtették, a fórumokat, amelyek közreadták őket. A meghatározónak nevezhető képeket. A közeget, ahol hatottak. A reagálásokat, a társadalmilag mindig oly jellemzőket. Hogy az első világháború és a forradalmak milyen súlyosan viselték meg az országot, nem igényel külön bemutatást. A megrázkódtatásból még ki sem került társadalomra még egy befejező csapás várt. A történteket lezáró békekötés. Ennek közelítő árnyékát érzékelték a tizenkilenc nyarától egymást sűrűn váltó magyar kormányok. 1919-20 fordulóján éppen Huszár Károly ült a legfontosabb bársonyszékben. Talán, mert neki volt lapszerkesztői tapasztalata, a képes és írott kommunikációban (is) kereste a menekvést. Úgy vélte: a velünk szemben győzők haragja, s vele a bosszú mértéke csökkenthető. Ha érzékletesen bizonyítjuk, mennyire megszenvedtük a legutóbbi évek eseményeit. Azon kívül, hogy külföldi delegációkat személyesen kísérve igyekezett bemutatni a magyar — elsősorban budapesti — anyagi és erkölcsi összeomlást, segítségül hívta a szociális fényképezést is. Bizonyára gyorsan rájött: mindenkit mindenhová nem vihet el. Fényképekre és szavakra bízta a tájékoztatás kitágítását. Első számú, általa hivatalosan is felkért segítője ebben Tábori Kornél volt. Az 1879-ben Szolnokon született, újságíróként, íróként indult amatőr szociofotós a vidékről érkező Budapesthódítók egyik tipikus alakja. Bár iskolai teljesítményei jók, jogászi tanulmányait abbahagyja. A sajtó iránti vonzalma erősebb. írásai helyet kapnak az Új Idők-ben, a Tolnai Világlapjá-ban. Igazi karrierje a Pesti Naplónál valósul meg; 28 évesen már a szerkesztőség tagja. Az újságírás mellett kis könyvek sorát produkálja, egyedül és társszerzőként. Főként bűnügyi és szociális kérdésekről. Liberális újságíró, politikai aktivitást nem fejt ki. Gyorsan sikeressé válik. A fővárosi szociális fényképezésben 1920-ban már másfél évtized állt mögötte. Rendőrségi tudósítói múltja még nagyobb. A háború előtt számos vetített képes szociofotós előadásának lehetett nézője az Uránia Színház [!] közönsége. Bizton mondhatjuk: kevés olyanjelenség lehetett, amelyet Tábori (és szerzőtársa, a rendőrségi sajtóosztály-vezető Székely Vladimír) ne ismert volna Budapest árnyékos életéből a századelőn. Most Huszár Károly megbízásából ír és fényképez. Szociális gondokat jelenít meg. A Vasárnapi Újság-ban és Az Érdekes Újság-ban publikál, emellett 1920 elején kiad egy kis képes füzetet. Egy