Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

DIÓSI ÁGNES „A tököli börtön sárgára van festve" (1981)

ismerem, hogy ki volt az, olyan vidéki gyerek volt az is, hát már nem fiatal gyerek, olyan huszonhét-huszonnyolc éves. Az munkásszállón lakott a Pozsonyi utcába. Hát a Robi azért van bent, hogy őtőle elvette a pénzét. Azt mondta a gyerekre, hogy az ő pénzét vette el. Mert igaz, hogy én adtam neki háromszáz forintot. Most abból ők elittak, nem is tudom, hogy mennyi pénzt. És már nem szolgálták ki őket, és odaadott neki húsz forintot, hogy őt jobban kiszolgálják. Se nem adta vissza, se nem hozott neki italt. Ebből volt a verekedés. Egy év négy hónapot kapott a Robi. Fölhajt még egy pálinkát. Felesége szótlanul ingatja a fejét. A fiú a sörbe feledkezik. — Én romungrica vagyok — koccint Józsi anyja az oláhcigánnyal —, de mindegy az, testvérkém, egy a mi bánatunk. Bedobunk egy felest, pálinkáspohárból isszuk rá a kólát. Bent áll a vonat, mikor kiérünk az állomásra. Előreszaladok, el ne induljon, míg föl nem száll a társaság. — Nem nagyon szeretjük az ilyen utasokat — húzza el a száját a kalauznő. — Nem részegek, csak hülyéskednek — nyugtatom meg. A vonaton előszedjük a kaját, amit meghagytak a gyerekek. Az oláhcigány-asszony sült hallal kínál, én őt fasírttal, Józsi anyja mákos kaláccsal, a siklósi asszony szétkenődött torta maradékával, Robi anyja sült tyúk csontos darabjaival. Eszünk, mit csináljunk. Szerencsére nincsenek sokan, szombat kora délután ki utazna itt Pest felé. A férfiak fölpattannak, most már táncol mindegyik. A Boráros téren válunk el. A baranyai asszony a Déli pályaudvarra megy, majd valamikor hajnaltájt ér haza, a Szolnok megyeiek a Keletibe tartanak. A palotaiak buszra szállnak, Józsi családja itt lakik néhány lépésre, én meg a kettes villamossal megyek tovább haza. Jövő hónapban találkozunk. Ha belülről veszi az ember szemügyre a terepet, mást lát, mint beszélőre várva a kapu előtt. Pázsit, virágágyak, szökőkút, sportpálya igyekeznek rácáfolni az őrtornyokra, szögesdrótokra, rácsokra. Az iskola jobban felszerelt; barátságosabb is sok kinti iskolánál. Könyvtár, kultúrterem, tornaterem nyugtatják a betévedő humanistát: emberként bánnak az ide kerülő gyerekekkel. Még a zárkák épülete sem nyújt riasztóbb látványt akármely laktanyánál. De azért a humánus börtön is börtön, sőt a humánus börtön mutatja fel leginkább mindazt a csődöt, ami miatt úgyszólván emberbaráti intézményként kell funkcionálnia. Hiszen azok vannak itt, akik a kinti életben versenyképtelennek bizonyultak, nagyon kevéssé a saját hibájukból. A humá-