Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

DIÓSI ÁGNES „A tököli börtön sárgára van festve" (1981)

— Hozzák már a csávókat — sírja el magát egy cigányasszony—, mindig sírnom kell, amikor meglátom őket, nem akarok pedig sírni. Ablakon át látjuk a közeledő sort. Sötétkék posztóöltönyben jönnek a gyerekek. Az ajtóban mindegyik körülnéz, keresi a rá váró tekintetet. Asztal fölött öleljük magunkhoz őket, a cigányszülők szájon csókolják fiaikat. Józsi anyja az asztal fölött Józsi karjára teszi a négyéves kislányt. — No, Marika, mit kell mondani? Mondjad: szervusz, Józsi bátyja, hogy vagy? Kínálgatjuk őket, mindegyik eszik a másikéból is. A tiltott falatokat, kortyokat óvatlan pillanatokban adjuk nekik, mert az egyenruhások szünet nélkül cirkálnak az asztalok között. Józsi nyakát megveregeti az egyik, ahogy a lovakét szokás. — Ez az én fiam — tekint az anyjára. — Sajnos, volt vele egy kis probléma. — Pedig ez olyan jó gyerek, tessék elhinni, hát tudom, nem a jóságáért van itt, de ezt mindig beleviszik a hülyeségbe. Kiderült, hogy Józsi az egyik őrt elküldte a kurva anyjába, az megpofozta, mire ő vissza akart ütni, ezért fogdára került. A nyakát szelíden veregető kéz alatt jámboran lesunyja a fejét. Laci elmondja, hogy nyomdában dolgozik, szakmája is meglesz, mire kiszabadul — mellesleg hol fogjuk megünnepelni, a Moulin Rouge-ban? Mondom, én jobban érezném magam otthon, szívesen főzök, mit főzzek? Amit gondolok, neki nagyon jó lesz. Szeretne majd egy ütőképes rockbandát is összehozni, orgona, basszusgitár és dob lesz benne, ő lesz a szólógitáros és az énekes, kellene valaki, aki Deep Purple-stílusú zenét szerezne a szövegeire. Ja, és legyek szíves, szerezzem meg a Nagy Hüllő Katalógust. Estin le akarja tenni a gimnáziumot, utána egyetemre megy, végcélja, hogy zoológus legyen, képzeletben már sokszor bejárta a brazíliai ősvadont, oda szeretne eljutni, tíz kemény év kell hozzá, de megéri. Nem tudja, mit szólnék hozzá, ha úgy foglalkozna velem, mint anyjával, őt az anyja feldobta, otthonról vitték el bilincsben, ezt nem tudja megbocsátani. Mit hozzak legközelebb? Meggybefőttet. De a levét öntsem le, és konyakot töltsek be helyette. Kínálgatjuk még a gyerekeket, de már nem bírnak enni. Összecsomagoljuk lassan, ami megmaradt, aztán felszólítanak bennünket, hogy fejezzük be a látogatást és fáradjunk ki. Elbúcsúzunk, kérjük őket, vigyázzanak magukra, legyenek okosak, majd csak eltelik az a kis idő. Az ajtóból még visszafordulunk, biztatóan intünk feléjük, csak utána vesszük elő a zsebkendőt. Újra megnézik személyi igazolványainkat, már elmúlt negyed tizenkettő, mire kívül kerülünk a kapun; a busz sehol. Józsi nevelőapja legyint: nem