Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

KŐBÁNYAI JÁNOS Biztosítótű és bőrnadrág

után már csak az én kezemtől kellett félnie. Nem nyugodhattam bele, hogy nem képes verekedni, hogy gyáva. Valójában nem volt az. A válás őt is megviselte, csak másképp, mint engem. Háborúban hordta ki és szülte őt anyám, ezért eleve lassú gyerek lett, nehezen kezelhető, s mivel őt anyám igyekezett maga mellett tartani, s dédelgette, anyás is lett. Én voltam az, aki nem engedtem, hogy gyépés osztályba tegyék, berontottam az igazgató irodájába, ordítottam, az asztalát vertem a behemót embernek, hogy az öcsém normális, ott a helye a rendes osztályban. Oda is került. Amikor ezt véghezvittem, tízéves voltam. S ha magunkról beszélek, ez nem a régi szép időkre való kávénénis emlékezés. Egy telepi asszony még öt éve is az előadóra borította az íróasztalt, mert nem kapott lakást. Verni, veretni, verekedni a legtermészetesebb önkifejezési mód volt itt, s a legegyszerűbb megoldás mindenre. Verekedtünk a legkisebb nézeteltérésre, mi, gyerekek, verekedtek egymással a felnőttek, és verték gyerekeiket a szülők, de a másét csak elvétve, mert a „nem adott kenyeret, ne üsse" elvet nagyjából betartották. Anyám nem vert minket, legalábbis szíve szerint nem. De hatott rá a környezet, egyik „okos" rokona is biztatta rá, meg aztán lassan kifordult kezéből a sorsa, nem bírta erővel a munkát, a három gyereket, a környezetet és a nyomort. Mert nyomorogtunk, mint akkor a fél ország. Ha anyám adott egy pofont, sajnáltam érte. S ha öcsémet — az asztal körüli hosszas fogócska után — elkapta, s elverte a fakanállal, összeborultunk négyen, úgy sirattuk magunkat: hová jutottunk, mivé lettünk? Én szép szóhoz voltam szoktatva, nyolcévesen sípcsonton rúgtam egy körmösért a tanítónőmet. Öcsémet is fölöslegesen verte meg anyám, úgy félt az a szegény gyerek már a kézemeléstől is, és oly kevéssé fogott rajta. Alattomos lett, hazudós. Húgomból még úgy se hozott ki anyám semmit se veréssel, se szép szóval, rá csak egy hatott: ha anyám öreg, rossz rugójú díványán összebújtunk vasárnap reggelenként vagy azokon az éjszakákon, amelyeken mások verekedtek (és ilyen sok volt), és énekeltünk. Egyik szomszédnőnk, szifdisztől horpadt orrú zugárus, novát árult és hozzá magát, s a novától zavarodott férfiak szíre-szóra összeverekedtek. Zuhogtak az ütések, dübörögtek a bakancsok, leszakadt az ágy, széttörték egymáson a széket. A vékony falon válogatott vaskos disznóságok hangzottak át, meg düh és a fájdalom tagolatlan üvöltései. Ha orgiákat rendeztek — egy-két kurva és négy-öt férfi —, sorba mentek a nőkön, ki verte, ki különcségeivel emberi-állati voltukból is kifordította őket, röhögtek, hörögtek és lihegtek, és kommentálták, ki, mit, miért, hogyan és meddig csinál. Bebújtunk anya nyirkos melegébe, vacogtunk, féltünk, anyánk sírt vagy mesélt, vagy énekeltünk: együtt énekelni anyánkkal nagyon szerettünk, ez védelmet nyújtott, s ha biztonságot nem adott is, a magunk külön- s különblété-