Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

KŐBÁNYAI JÁNOS Biztosítótű és bőrnadrág

ben, s így anyámat arra kényszeríteni, magam levélbeli könyörgéseitől is megpuhítva, hogy kórháza politikai tisztjétől családi helyzete megoldását kérje, magyarán: lakást. Ez a szoba-konyha (akkor még egy helyiség volt, a szobarész burkolása korhadt hajópadló, a konyháé feltört, gödrös beton) számomra több mindent jelentett: megváltást a szeretetlenségtől, családot, anyát a mostoha helyett. Szüleim válásakor hétéves voltam, már sok emlékem volt a család melegéről, és vágytam rá. Ősz volt, esett az eső, a ház zaja-bűze kicsapott a folyosóra nyitott konyhaajtókon. Pergő festékű, koszos fal, korhadt, lyukas ajtó (állítólag a szomszédok cserélték ki a miénket, míg a lakás lakatlan volt), rosszul záró ablakok; de itt már a mi konyhabútorunk, a mi szobabútorunk (már ami befért), itt egy tűzhely, amibe begyújthattam, egy padló, amit felmoshattam, s egy feladat: „elmegyünk, kicsi lányom, főzd ki a tésztát, süss rá szalonnakockát". Otthon voltam. Boldogan buzogtam, mint a zubogó víz a fazékban. Hogy a lakás kicsi, a mennyezet alacsony (2,25 m), a szoba fala salétromos, s a repedésekben poloskák hada, ezt észre se vettem, ez csak az öröm lanyhultával kezdett nyomni, most más dolgom volt. Tudtam, hogy itt mindenféle népek laknak. Vannak cigányok. Vannak alkoholisták. Vannak kurvák. A többség segédmunkás. A gyerek, ha anyját maga mellett tudja, otthon van mindenféle környezetben, és ha ez a környezet vastörvények szerint él, a gyerek alkalmazkodik a vastörvényekhez. Le nem tagadhatom, hogy eleinte ki akartam tűnni. Jól tanultam, és kortársaimnál műveltebb voltam, régebben zongorázni is tanultam, csakhogy itt ez nem számított, semmibe se vették, sőt gúnnyal fizettek: elnyertem a gyerekközösségben a Lulu bárónő nevet, ugyanakkor megrökönyödve vettem tudomásul, hogy a legjobb barátnőmet, Szima Szimakovát (ő engem Anna Ivanovnának nevezett), az osztály éltanulóját az anyja ronggyá veri, mert nem ágyazott fel, nem gyújtott be, nem hozott a fatelepről forgácsot. Ezért figyelni kezdtem, mi itt az érték, és igyekeztem szert tenni rá. Mindenekelőtt — ösztönösen —jól helyezkedtem az osztályban és a gyerekközösségben: Szima Szimakova osztályom és korosztályom tekintélye és vezére volt, védelmezőm és bajtársam, első számú bírám és oktatóm. Azután, akarva-akaratlanul, megtanultam ütni. Ütni, káromkodni, kiabálni. A hatalmat, a függetlenséget, az egyéni szabadságot csak így lehetett kivívni, s ha valaki nem tanult bele a verekedésbe, mint például a húgom, az mindenki prédája lett. Első komoly verekedésemet öcsém miatt folytattam, aki naponta vérző orral, fején kék-zöld dudorokkal állított be, míg fel nem buzdult bennem az anyai ösztön, s egy napon megkértem, mutassa meg, kik verték el, s a négy kamasz srácot tízévesen egymagam úgy elgyepáltam, hogy öcsémnek ez-