Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

El voltam kényeztetve. Otthon nem mondták, hogy csináljak rendet, rendet raktak utánam. Ha elvittek a nevelőnagymamához, és azt mondta, hogy rámoljak el, jeleneteket csináltam, odavágtam magamat a földhöz. Hányni kezdtem. El is vittek egy gyerekorvoshoz. Az orvosnál elaludtam a díványon, mert egy hete nem aludtam. Nem tudott megvizsgálni. Az orvos mondta, hogy többet foglalkozzanak velem, mert a szüleim későn jöttek haza, és ezért nem aludtam. Én nem féltem. A gyerekek félnek a sötéttől, én nyolcéves koromban egyedül aludtam. A szomszédék lánya félt a sötétben, ha egyedül volt. Kipróbáltam, és olyan jó, megnyugtató volt a sötét. Az utcán sem félek egyedül, a kutyáktól sem félek, imádom a kutyákat. Nem voltak csodák a gyerekkoromban. Tudtam, hogy az ajándékot a szüleim veszik, nem volt karácsonykor Jézuska, meg ilyesmi. Kiküldtek egyszer a lépcsőházba, hogy várjuk meg, míg elrendezik a karácsonyi ajándékokat. Apu felszerelte az elektromos égőket a fára, bementünk a szobába, megnyomta a gombot, megrázta az áram, és majdnem bepisiltünk a röhögéstől. Más gyerek sokkal több dologra emlékszik a gyerekkoráról. Én nem. Nem voltak rosszak hozzám. Megmagyarázhatatlan, hogy miért van bennem ez a vibrálás, és miért vagyok olyan sokszor szerelmes. Egy időben mindig Istenre gondoltam, hogy Istenbe vagyok szerelmes, azért később rájöttem, hogy mindenbe, és borzasztó boldog voltam. A kapcsolatunk elején, mikor Zsoltba voltam szerelmes, nem éreztem, hogy őt szeretem. Az volt a jó, hogy közel volt, de ha más lett volna közel, akkor másba lettem volna szerelmes. Tárgytalan volt az egész. Nagyon nehéz nekem szeretni. Zsoltot sokszor megbántottam, rosszat tettem neki, és sok rossz dolgot tanítottam meg, önző voltam. Számtalanszor gondolkoztam arról: a szerelem természetes dolog, vagy pedig az emberi szükségszerűség találta ki magának. Ezt az egyezkedést soha nem tudtam eldönteni. Ha magamból indulok ki, mindig azt éreztem, hogy irtózatos magány nehezedik rám, és ebből a magányból a menekülés kulcsa, ha szerelmes vagyok. Kevésbé érzem, hogy a véletlen szüli a szerelmet. Szükségszerű, hogy szerelmes legyek. Az sem véletlen, hogy kibe leszek szerelmes. Kiválasztom az illetőt, de nem azért szeretem meg, mert ez az érzés önmagától keletkezik bennem. Az dominál, hogy vágyok a szeretetre, egy kapcsolatra. Mindig úgy éreztem, mint Kosztolányi a Hajnali részegség-ben, amikor a Logodi utcai ablakán néz ki, azt látja, hogy az emberek ketrecbe zárt állatként fekszenek. Erről rendszerint eszembe jut, hogy ezek a ketrecek na-