Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

Ha megkérdezik, hogy miért kerültem szembe a szüleimmel, arra a következőket tudom mondani. A szülők a társadalmi élet mintáját közvetítik. Tehát a szülőkkel való szembekerülés szükségszerű. Ez az egyik ok. A másik az, hogy elvesztettem azt a hitet, amit ők adtak nekem, és ez a legfontosabb, mert mikor teljesen hit nélkülivé lettem, nem láttam létjogosultságát az ő hitüknek sem. Úgy hiszem, hogy ők egy csomó dolgot elfojtanak, és csak úgy tudnak élni, ha egy sor dolgot, ami a társadalomban van, igyekeznek elfelejteni, letagadni. Azért fordultam velük szembe, mert társadalmi elfojtásokkal élnek. Annak idején az nem volt tudatos, hogy ezzel fordulok szembe, akkor nem találtam meg a szembefordulás ideológiáját, de már megtaláltam, és tudatos, hogy ez volt a szembefordulásom legnagyobb oka. Láttam, hog)' olyan körülmények között élnek, érzik jól magukat, és mondják boldognak az életüket, amik közt lehetetlen, hogy az ember boldog legyen. Elfelejtik, hogy nem boldogok, nem foglalkoznak a saját betegségükkel, nem próbálják megfordítani az életüket. Szembekerültem velük, pedig az én szüleim baromira kiemelkednek az emberek közül. Nagyon kevés embernek van annyi megtiprás után olyan hite, vitalitása, mint az én szüleimnek. És kevés ember adott olyan hitet a gyerekeinek, mint az én szüleim adtak nekem. Azt mondják rólam, hogy nem ismerem el a tekintélyt. Talán azért, mert elkényeztetett gyerek voltam. Nem szarok be, ki merem nyitni a számat. Nem érdekelt, ha egy tanár intőt adott. Állatira örülök, hogy nem ismerem a tekintélyt. Annak is, hogy boldogtalan vagyok, mert érzem azt, hogy mi a baj. Az én bajom. Ez az én viszonyom a társadalommal. Igaz, hogy mindenki másképpen gondolja, és én nem mondom azt, hogy az az igaz, amit én gondolok, csak azt, hogy nekem ez így igaz. Ezt sokkal szebben megfogalmazták már, sokkal bonyolultabban és szebben jön ki például A látoga/o-ban, sokkal magasabb szintű művészi megfogalmazásai létezhetnek az elégedetlenség kifejezésének, mint ahogy én mondtam. Én csak az egyszerű emberek módján fogalmazok, mert az egyszerű ember, ha éhes, nem azt mondja, hogy „0, istenem, adjál nekem étket", csak egyszerűen megszólal, hogy éhes vagyok. Semmiféle költői, művészi vagy filozófiai ideológiát nem vittem abba, hogy miért vagyok elégedetlen. Az elégedetlenségemnek materiális megfogalmazását adtam, teljesen parlagian fejeztem ki magamat. Pontosan abban látom a magam egyszerűségét, hogy így fejezem ki a saját elégedetlenségemet. Valamikor marxista diákakadémiára jártam, ahol egy elég jófejű fiú tartotta az előadást, és valamelyik filozófusra hivatkozott, aki az emberek nem tudatos életéről mondta, olyan, mintha alva élnének, tehát álmukban élnének.