Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

HARASZTI MIKLÓS Darabbér

Iránya és ereje van ennek a mi-nek: felülről jön és egy pontból sugárzik szét. S azonnal olvadni kezd és zsugorodik, amint ez az irány megfordul. „Még ebben a hónapban be kellfejeznünk egy sürgős alkatrészpótlást" — mondta az üzemvezető a termelési értekezleten. „Nem lehet befejezni" — vélekedett egy munkást és megmondta, miért nem. „Megvizsgáljuk a problémát" — válaszolta az üzemvezető, és nem tűnt fel neki, de másnak sem, hogy a mi nem volt ugyanaz a két mondatban. Csak annak tűnhetett fel, aki először hallott ilyen tervezgetést a közös dolgainkról. A résztvevők rá sem hederítettek a különbségre, hiszen tudattalanul tudják, hogy az első mi két részre hullik minden pillanatban. A mi védelmében a műsorszóró szervezetek és a sajtó időről időre újrakezdik és lezárják a vitát arról, hogy ki a munkás. A vitának persze mindig az a célja, hogy a fogalom terjedelmét bővítse, s mindig azzal az ideológiai kényszerűséggel függ össze, hogy a hegemón helyzetet a munkás státuszából eredeztethessék. A vita legérdekesebb vonása, hogy a résztvevők biztosítják egymást: kölcsönösen munkások. Ennek a ráolvasó módszernek egyetlen, eléggé mulatságos következménye az, hogy bizonyos humán körökben, például gimnazisták, egyetemisták között, ahol gyári munkást csak annyiszor látnak, ahányszor a tévé mutat, erősödik a meggyőződés: munkások pedig nincsenek. Egy ilyen tévévitában láttam azt a jelenetet, hogy az egyetlen munkás-felszólaló esetlen kétségbeeséssel, görcsösen ismételgette a kérdést: de hát hogyan volna munkás az, aki nem az? Szemmel láthatóan nem fogta fel a vita tulajdonképpeni értelmét. Fölényes vitapartnerei nem voltak abban a helyzetben, hogy ama rejtett célzatot megmagyarázzák neki, így csak azt tehették, hogy rátámadtak: bizonyítson, érveljen, definiáljon! A munkás nem tudott definiálni. Ellenfelei a termelőfolyamat új sajátosságaival, bonyolult politikai elméletekkel hozakodtak elő, ezeket a maga részéről elismerte, de csökönyösen fenntartotta az álláspontját: hogyan volna munkás, aki nem az? O sem volt abban a helyzetben, hogy valódi érzéseit elmondhassa, talán nem is lett volna képes erre, bár a termelés új sajátosságait valószínűleg elsőkézből ismerte. Olyan tényezőkre kellett volna hivatkoznia, amelyek nem szalonképesek, mióta a hegemón helyzetet a munkás státuszából vezetik le. A gyárban ilyen viták nincsenek, ott minden egyszerűbb: mindenki az, ami. Nem az érvek dőlnek meg (hogy ki mi volt korábban, vagy mi volt az apja, és hogy szintúgy a termék létrehozásán ügyködik-e, akárcsak a munkás) — egyszerűen nem merül fel a ki kicsoda kérdése. A vezetők azt mond-