Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

HARASZTI MIKLÓS Darabbér

lágot is mi tartjuk el, bár ismeretlen úton-módon.) A csapat, amellyel ki-ki azonosult, őt magát is edzi a versenyre. A sajtó, a tévé rádupláz, elhisszük neki, hogy a verseny — sportban és sporton kívül is — nagyszerű életcél, a győztes nagyszerű emberfajta. A gyári szókincsen is eluralkodik a versenysport nyelve, a „lekörözni", a „kiütni", a „lefutni", a „megverni", és a társai. Egyszóval elfogadjuk a versenyt és a szellemét, s így fel sem merülhet a kérdés: miért nem elég az együttműködés az élethez és a munkához, mi a létjogosultsága a versenynek? A gyári újságot persze semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy a teljesítmény emelkedését („a termelékenység fokozódását") a maga kerékbetört, de lelkes nyelvén a hivatalos munkaversenynek tudja be. (A normarendezést nem sorolja a munkaverseny eredményei közé.) Az ilyen cikkek a munkaverseny más kellékeihez hasonlóan •—• beleértve a győztesek fotózását is — meglehetősen hűvös fogadtatásra találnak azoknál, akik egyáltalán odafigyelnek. „Bohóckodás" — mondják akár magukról, ha néha rájuk kerül a sor, vagy részt kell venniük a játékszabályok szerint őket illető aktusban, felajánlások szerkesztésében, brigádnaplók kitöltésében. A főszerepet szívesen átengedik azoknak, akik „megindultak", akik az ilyen szereplést politikai feladatnak s egyben pályájuk alapvetésének tekintik. Nem mintha ezek a feladatok túlságosan nagy gondot okoznának. Egyébként pedig igazán mutatós vállalásokra képesek azok, akik számára a 120 százalék körüli teljesítmény— nagyon is erkölcsön inneni okokból — a minimumot jelenti. Csak a helyzet kínos, a nevetséges, méltatlan szerep tudata abban a színjátékban, amelynek komolyságát az ilyen gyűléseken jóindulatúan hallgató (de nagyon is jelenlevő) művezető biztosítja. Mindenki tudja, hogy kádereivel már a brigádgyűlés előtt megbeszélte a felajánlásokat, hallgatását tehát senki sem érti félte. OK, EZEK, nekik, tőlük — nem hiszem, hogy bárki is akadna, aki rövid gyári munka után (sőt akár egyetlen kiadós beszélgetés után, amelyet viszonylag háborítatlanul és bensőségesen munkásokkal folytatott) ne tudná, kikre vonatkoznak ezek a megjelölések. Bármely munkahelyen, minden egyeztetés és minden konkretizálás nélkül, beleértve bármi gesztust, érzelmi hangsúlyt, ujjal való mutogatást, vagy kacsintást, egyszóval a magától értetődő dolgok természetességével ez a fogalom: „ők", egyet jelent. A vezetést, az utasítást adókat, a döntéshozókat, a munkaadókat, a bérfizetőket, az irányítás látótávolban is messze levő embereit és azok embereit. Az ismerteket és az ismeretleneket együtt, a tegezett művezetőt, a magázott mérnököt és tetszikezett igazgatót együtt, a titkárnőket, a normásokat, a