Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

— Megnősült? — mondja a Klári. — Na, nem baj — aszondja—, el is válhat az még! És várt tovább, még nyóc évet! Amikor elment a feleségem, utána megkerestem a Klárit. És összejöttünk. Hogy volt ez? Nem is tudom: nem is voltam ESZEMNÉL akkor, annyira fájt a feleségem — és közbe meg nagyon tudtam szeretni a Klárit. O volt az első azután, hogy elment a feleségem. Három vagy négy hónapig jártunk együtt. Akkor terhes lett tőlem. Én nem bántam — hát akartam én mindig a gyereket, hát az volt nekem a mániám! De akkor jött egy olyan, hogy mentem Lengyelországba jutalomútra. Indulás előtti este megmondtam neki, hogy amíg meg nem jövök, ne csináljon semmit, maradjon veszteg, majd utána beszélgetünk. Két hétre rá megjöttem •— már nem volt terhes. Közbe elment kaparásra. Haragudtam, meg fájt nagyon, veszekedtem vele — hát mér kellett?! mér nem várt?! — kiabáltam rá — így maradtunk el. írtam neki azután — nem is válaszolt. Mérnök lett azóta — de hát ez nem lenne akadály, én szerettem, nagyon szerettem, feleségül akartam venni! Mit csináljak... Volt utána a Vera. Fél évig voltunk együtt, félig-meddig nálam is lakott — na, nem lakott éppen ott, de mindig ott volt. Szerettem, nagyon is szerettem, fél év után már annyira voltam vele, hogy hát elveszem feleségül, pedig nem voltunk egymáshoz valók: én vagyok százkilencven centi, hetvenöt kiló, ő volt százötven centi, negyven kiló. Szóval, nem tudtam megjelenni vele sehol, hát a köldökömig ért, hát zsebbe vigyem? De amúgy jó volt minden, nagyon jó. Pedig rossz életű lány volt, nagyon. Azt mondják, szeretőt pofátlanság megcsalni — nahát, ő aztán sokkal, de sokkal megtette, kollégámmal, haverommal, majdnem barátommal is, mindenkivel. Rosszul esett, marakodtunk is sokat, de ez olyan „ha megversz is, imádlak én" dolog volt, mer közbe meg nagyon jó is volt, mer senki nem volt olyan az ágyba velem, mint az a lány! És a szerelem vak. Fűvel-fával megcsalt — én meg szerettem, feleségül akartam venni! Nohát, ő sincsen már, vége. Egyszer valamin összeszólalkoztunk, leribancoztam, ő meg adott egy pofont. Én meg megütöttem, adtam neki én is kettőt. De nagyon nagyot. Én nem bírom elviselni, ha ütnek! Pláne ha az arcomat megütik! Úgyhogy még ha beledöglök, akkor is visszaütök, mer úgy fölindulok, hogy nem számít olyankor semmi! Ugye, edződök a munkába, erős vagyok, én olyan pofont tudok adni, hogy rettenetes! Nem verekedtem én akkor, csak két pofont adtam, de — szóval, eltört a karja neki. Úgyhogy, szóval, igazi pofon lehetett. Kék volt a feje utána egy hónapig. Vége is lett a dolognak evvel. Aztán hát volt még sok — nem sorolom föl mindet. De én már mindig előre féltem! Flogy megszeretem, aztán elmegy. Mer elmegy. Hát ilyen dolgok, ugye: húszéves lány meg tizennyolc éves lány — én meg vagyok harminchárom. Már előre rettegtem, mer tudtam, hogy az a tizenhárom év,