Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)
CSALOG ZSOLT A vasember (1977)
ros rajzolta, aki nemrég halt meg, nagyon jól sikerült rajzok voltak. Szóval, ugye, egy HATALMAS ember, mint a bika, és mindent kibír. Birkózik a jeges árvízzel, minden — nohát, ugye a Vasember, ahogy a Pósa Lajos nevezte. Hát én hatalmas nem vagyok, mer hosszú vagyok, de vékony inkább — de amúgy én is ilyen Vasember vagyok, mer mindent kibírok. Annyi munkát, mint három másik erős ember. Annyi piát, hogy mindenki más földobta volna már a talpát; hát a máj fél évnél tovább nem bírhatja ezt — az enyém meg bírja. Ott van az a pincelakás, csupa salétrom a fala, azt mondják a házba, hogy fél évig szokás benne kibírni — én már lassan másfél éve bírom. Itthagyott a feleségem, ötször lettem öngyilkos — élek! Szóval, van valamicske rokonság köztünk, mer nem fog rajtam semmi! Vasember vagyok! Két éve lesz lassan, hogy a feleségem elment. Egy hónap múlva lesz két éve! Sok minden volt azóta. Sok minden, mer nem vonultam kolostorba — hát nem, mer tizennégy nőt fogyasztottam azóta, tizennégy nőt a két év alatt. De sok köszönet nincs az egészbe. Mer csak ráfázok! Mer én szeretek. Mer én nagyon tudok szeretni! De mindig, ez mindig bejön! Pedig már nagyon vigyázok, hogy ne szeressem, mert már félek! — hiába. Meg szeretem — aztán elmegy. Én meg belebetegszek. Nem szabadna szeretni. Mer ha az ember szeret valakit, akkor elvárná azt is, hogy cserébe is szeretetet kapjon. Hát fifti-fifti, nem? És ez az, ami nincs. Pedig mást én nem is várok, énnekem semmi más igényem nincsen! Soha semmi mást én nem kérek! Csak hogy SZERESSEN ő is! A többi nem érdekes! De hát úgy látszik, ez is túl sok. Szóval, túl igényes vagyok! Nem kéne szeretni, csak úgy, hogy na, egy estére, hogy na, tartsa szét a lábát — és kész! De mit csináljak? Ebbe nem tudok parancsolni magamnak. Ez nem olyan, mint mikor föl akarok állni — fölállok, le akarok ülni — leülök. A szívnek nem lehet parancsolni! Én szeretek!! De ugyanazt nem kapom meg attól a másiktól. És elmegy. Én meg nem tudok felejteni. És beleBETEGSZEK! Volt egy lány, Klárinak hívták. Tizenhat éves volt, én meg húsz vagy huszonkettő, még nőtlen. Udvaroltam neki, és — hát le akartam feküdni vele. Ő meg nem akarta — hát kislány volt még. De nekem nagyon rossz volt ez, haragudtam rá, és azt mondtam neki: — Kicsi vagy te még, nőjél meg, aztán majd szóljál! — és otthagytam. O meg elértette — és várt. Engem várt, nem ment férjhez! Tíz évig várt rám! Ott lakott, ahol a nagymamám, Békésen. Várt előbb két évet, akkor elment a nagymamámhoz. Úgy tudta meg, hogy én megnősültem. — Hát megnősült a Feri — azt mondja neki a nagymamám —, nem tudtad?
