Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

vagyok a mindenes. Ugye, jogász, egy íróasztalnál ülő ember — hát nem ért semmihez. Én meg mindenhez értek, amit csak ki lehet találni! A házat én építem, kutat én fúrom; kerítést, járdát én csinálom — hát ki csinálná? Szeretem a bátyámat, meg a sógornőmet is nagyon szeretem, mer egy aranyos, jószívű asszony— csak az isten megverte. Hogy egy vágást csinált neki a fejire, keresztbe. A száját. Mer az aztán használja annyit, hogy én egy hét alatt megszöknék tőle! A bátyám nem szökött meg, az inkább megszokta — valahogy hozzászokott, aztán most már ketten mondják. Úgyhogy azok örökké veszekszenek! Hát egy hülye szokás! De nem tudják már abbahagyni. A múltkor is — kinn voltam velük a telken. És van egy ilyen nagy, kétkupakos, sátga műanyag ballonjuk, abba tartják az ivóvizet. És annak a kisebbik kupakja valahogy elveszett. Hát nekiálltak veszekedni rajta, és vagy huszonötször lebaszták egymást; hogy a másik nem vigyázott a kupakra! Egyforintos vacak, még tán egy forintba se kerül! És félórája megy már a műsor, beszállunk a kocsiba, hogy jövünk haza, de még egyre csak folytatják, hogy így a kupak, úgy a kupak! — Állj ! — mondom. — Állj meg, én kiszállok, megyek inkább gyalog! Hát megbolondultatok, hogy már háromnegyed órája azér a kibaszott kupakér eszitek egymást?! Hát bepörögtem, persze hogy bepörögtem! Utána bocsánatot kértem, mer tényleg megbántam, hogy szóltam. — Ne haragudjatok, hogy beleszóltam — mondom —, hát semmi közöm hozzá. Veszekedjetek csak, bocsánatot kérek az előbbiér. Ideges vagyok, hát nem bírtam már cérnával; kiszaladt a számon; mer tényleg, hát akkora marhák vagytok, hogy rettenetes! Szóval, szeretem én őket azér, a sógornőmet is, mer amúgy nagyon jó asszony, meg a bátyámat is szereti. A múltkor is szólt, hogy a bátyám Lengyelországba van, valami kongresszuson, mire megjön, tegyük föl a tetőt a víkendházra, lepjük meg, ő már mindent megvett, előkészített, csak segítsek — vettem ki szabadságot, kimentem, három nap alatt földobtam a tetőt. Szóval, ilyen asszony! Aranyból van a szíve! Csak az, hogy mindig beszél. Meg tisztelem is, mer szült a bátyámnak két nagyon szép gyereket — csak ne beszélne annyit! A másik bátyám — hát, ott már van egy kis baj. Mer ő kinn él Münchenbe. Nem disszidált, hanem mint fdmes, az Interkoncerten keresztül ment ki, aztán odakinn megnősült, úgyhogy kettős állampolgársága van, szóval, itthon letejel az államnak, fizet kilencven márkát, hogy haza is jöhessen, minden évbe kétszer hazajön, de kinn él. Ugye, távolság, meg ritkán látom — hát kevesebbet gondolok már rá. Meg — őszintén megmondom — én ezt nem értem. Hát hogy mehetett el? Hát egy magyar ember! Hát hogy