Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

körtébe. Lehet, hogy azér rossz a szemem is, ezér kell a szemüveg. Már gyerekkoromba is csináltam ezt, már apám is mindig rámszólt. Fekszek nyitott szemmel, nézek a fénybe, nem alszok, de mégse hallom, ha szólnak hozzám. — Figyelj! Hozzád beszélek! Nem hallod, hogy szóltam?! Nem hallom. Gondolkozók. Pedig nekem nagyon kevés a napnak a huszonnégy órája. Tizenkét órát dolgozok, ami marad a napból, azt meg kell fogni, hogy ne szaladjon el. Keveset alszok, négy-öt órát jógáztam valamikor, megtanultam, hogyan lehet mélyen aludni. Öt órát, ha alszok, de olyan mélyen, hogy orrba lehet vágni, alszok tovább. Mer kell az idő: mosni kell magamra, főzni — mer más nem fog enni adni, ha én nem adok, hideg koszton meg nem tudok létezni —, vezetni kell ezt a háztartást; újságot kell olvasni, televíziót kell nézni, néha moziba kell menni, mer igényem van rá, érdekel, néha színházba is, könyvet kell olvasni, szórakozni kell, lányokat keresni — meg még ezenkívül piálni is kell. Nem KELL — csak piálok. Semmit se KELL! Csak csinálom, ha már kijött a szög a falból. Ahogy fekszek ezen az ágyon, a párna alatt mindig ott van egy kés. Épp rálátok az ajtóra — különben nyitva van mindig—, megtanultam, hogy pillanat alatt ki tudjam kapni a kést, és dobni az ajtónak. Már tisztára szétverettem az ajtót, csupa forgács — de pontosan be van gyakorolva, ha valaki nyitja az ajtót, már kapja is! Nem megy mellé egyszer se, mind szépen beléáll! Csak úgy, passzióból csinálom. Szóval, nem az, hogy az életemet féltem! Mer azt nem féltem, meg nem becsülöm semmire. Szóval, én nem az a hapsi vagyok, aki a járda szélin jár, nehogy a fejire essen a tégla! Nem reszketek én az életemér! Meg nem vigyázok rá, hogy jaj, meg ne fázzak, nehogy beteg legyek — abszolút nem érdekel. Meg nem is becsülöm az olyan embert, aki így félti a rongyos életit! Hogy, mondjuk, vezetek — mer van jogosítványom —, és ott ül mellettem, és nem bírja nézni, mer a frász töri, hogy most nekimegyünk, most fölfordulunk — gyűlölöm az ilyet! Hát hárommilliárd ember él a Földön, mi vagyok én annyi közt? Egy kis porszem. Mire tartogassam magam? Mikor még túl sokan is vagyunk! Ötször nyúltam hozzá a saját magam életéhez. Jó, pancser munka volt, nem sikerült, bele kell nyugodni: itt maradtam. De félteni már nem fogom az életemet! Régen se féltettem, de a mostanit meg pláne nem féltem. Meghalok? Legalább nem gondolkozók tovább! Én iszok. De rendesen, sokat! Azér dolgozok sokat, hogy sokat keressek; azér kell keressek, hogy legyen mit igyak. Mer pénzér adják. A pénzt meg