Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

mer az az én károm is. Meg, ugye, akkor ráugat az ember, iebaszom: Hülye vagy, ezt elszúrtad! — én meg nem szeretek senkit se bántani! De még rosszabb, ha én szúrom el. Mer akkor meg a másikat károsítom. Magamat nem gorombítom le, legföljebb csak gondolom, hogy „na, nagy marha vagyok, elbasztam"; de viszont azt érzem, hogy azt a másikat most megkárosítottam, és most tartozok neki. Azt meg én nem bírom, az egy pokoli érzés, tartozni! Hogy most valakinek le vagyok kötelezve! Inkább akármi legyen, csak elkerüljem azt a helyzetet, hogy azt mondjam: „köszönöm". Egy eset: Amikor a feleségemmel az öröklakást építettük, jött a bátyám, segített betonozni. Én nem hívtam! Mondtam neki: — Ne gyere! Nem kell! — de jött. Körülbelül dolgozott nekem vagy nyóc napot. Hát én azóta már vagy nyócvan napot dolgoztam neki a telkin! És még mindig azt érzem, hogy adósa vagyok! Pedig hát a testvérem! Pokoli! Szóval — inkább egyedül dolgozok. Úgy jobb. Nincs kire hárítani a hibát. Meg akkor magam gazdája, magam hajcsárja vagyok. Tizenhét éve vagyok az üzemnél — mondjuk, tizenhat és fél éve, mer közbe volt egy megszakításom, amikor lenn voltam falun —, hát jó ideje ismerem már, mint a tenyeremet. Nemcsak a munkámat, hanem az embereket is — legalább ezer embert ismerek itt a gyárba. Ugye, itt telik el az életem nagyobbik fele, ha az alvást nem számítom, majdnem az egész életem, hát akit embert csak ismerek, azt leginkább innen ismerem, mer másfelé alig járhatok. De olyan nagyon nem barátkozok itt se senkivel. „Szerbusz", „szerbusz", „hogy vagy" — kész, ha este kilépek a gyárkapun, már nem nagyon érdekel egyik se. Úgyhogy én piálni is egymagam szoktam, egyedül iszok leginkább. Vagy esetleg hármasba megyünk, két haverral. Két sráccal a csoportomból — azokkal elég sokat vagyok, mindig összeesz a fene bennünket, pedig hát azok sincsenek olyan túl közel hozzám. Az egyik, a Pali, nős, van két gyereke; hát olyan nagyon sokat ő nem ér rá csavarogni velem, meg azután, ugye, a feleségeknél én vagyok a fekete bárány — szóval, olyan nagyon nem is erőltethetem én ezt a barátkozást, mer akkor rögtön kész a balhé. A másik, a Karesz — hát azt nem szeretem, azt egyenesen utálom. Mer rongy ember! Szar potyaleső! Hát csak egy esetet mondok. Elmegyünk együtt inni; én elköltők ötszáz forintot; a Pali elkölt háromszázat; a Karesz meg elkölt harmincat. A végin, mikor nekem már elfogyott mindenem, mondom neki: — Adjál már egy húszast, hazamegyek taxival! — mer neki van még. Másnap megadom neki a húszasát. És elfogadja! Na. Hát ilyen fej. Szóval, utálom, és meg is mondom neki a szemibe — nem zavarja. Csak röhög! Utá-