Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

MÁRAI SÁNDOR [Krúdy]

tudott beszélni a mitikusról, a „szürrealizmusról", ami a valóságot, a reálisat körülveszi, mint a bolygókat az interstelláris, kozmikus por... Kevesen vannak a világirodalomban, akik így tudták megeleveníteni azt, ami a valóságban mitikus. A nő, aki a bordélyház világítóudvarán, egy kutyavackon gyereket szül, és vajúdás közben végigéli egész életét... a perverzek, a reménytelenek, a romantikusok, aztán a pesti és vidéki magyar tájak, házak, szekrények tartalma, emberek rögeszmés rigolyái, érthetetlen szenvedélyek, ételek, szokások... és ezekben az írásokban mindent besugároz stílusának fénytörése, az a gyöngyházszínű finom köd, ami Turner képein vagy Monet vízililiomos festményein lepi be a vásznat. Nem hallott soha „szocialista realizmusról", de olyan közel ment a valósághoz, mint Flaubert, Maupassant és a nagy francia realisták. Látomásai titokzatosan gazdagok, mint Proust emlékezései az idő mélyvizéről. Flórája és faunája színes, eredeti, vetekedik sok mindennel, amit a korabeli jelentős angolok és franciák írtak. Amikor végre kiásták a feledés szemétdombjából, úgy cselekedtek, mint egyik regényhőse, az „Aranyidő" budai különce, aki egy szerelem emlékét őrzi, és a Rothschildok ellopott ékszerei után nyomoz a budai pincékben... (A jósnő, a hisztérikus budai leányzó: mind szénrajz, Flogarth, ijesztő-vonzó fantomok, a légkörnek olyan sűrű, fülledt-tropikus illatával, amit már nem lehet fokozni.) A „Templárius"-ban — (Krúdy egyik legkülönösebb írása) — a tatárjárás idejéből idéz fel alakokat, olyan vizionárius erővel, mint a halottlátók írják le a salétromos gödrökben oszladozó halottakat. A templárius lovag és az apáca szerelme körül az emberfaló magyarok, a tatároktól dúlt magyar tájak; mindenütt emberhús sül, és ez a kannibalisztikus orgia Krúdy előadásában egészen természetes, csaknem közömbös mutatvány. Szexusról, húsról, az emberi irgalmatlanságról és reménytelenségről néhány ceruzavonással apokaliptikus jeleneteket rajzol. A pesti aszfalton, oldalt hajtott fejjel, karján sétabottal, majd mindig kapatosan sétált egy ember, és mindent látott, ami a múltban és a jelenben „magyar". Szavai olyan varázslatosan pontosak, ahogy csak az egészen nagy versekben fejezik ki a szavak a valóságon túli értelmet. Évtizedekkel halála után egy szellemi értelemben kiéhezett, spirituálisán csajkakosztra fogott társadalom olyan éhséggel nyúlt a könyvei után, mint nagy szellemi, világnézeti éhínségek idején, amikor az emberek mohón kezdik követelni az Igét, amiből Test lesz. A „más"-ról akartak olvasni, a másik Magyarországról, ami — minden mögött — még mindig volt: nem a „romantikus", hanem a sajátosan, minden szomszédosságtól különböző Magyarországról. (Krúdy „romantikáját" legtöbb olvasója félreértette: írt zenélő órákról, tabáni utcákról, nőkről, akik olyan begyesen-sleppesen sé-