Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

FRÁTER ZOLTÁN Szecessziós emberek

totta Magyai' Bazár-ban ifj. Lónyay Sándorné belépésétől, 1901—1903-ig szerepel. Akarva-akaratlan, a szecessziós életeszmény határozza meg magánéletének alakulását is. Itt igazán halmozottan érvényesül a nyárspolgári erkölcs ellen forduló, dacos szecesszió. (Mozzanatait számok jelzik.) Alig húszévesen, a szülői akarattal szembeszállva (1), korkedvezménnyel feleségül veszi a nála jóval idősebb (2) Spiegler Arabellát (Satanella és Bogdán Bella néven írónőt, fővárosi tanítónőt), a századvégi modern asszony — szó szerinti — megtestesítőjét. Bellától több gyermeke születik ugyan, de az ifjú férj — mintegy szecessziós kivonulással — mégis hamarosan elköltözik (3) Király utcai közös lakásukból, viszont hosszú évekig nem válnak el (4), bár nem laknak egy fedél alatt, ellenben a különélés „eredményekénr" még két közös gyermekük születik (5). Szerelmük hajnalán, menyasszonyának köszönhetően kerül kapcsolatba újabb és újabb lapokkal, többnyire azokkal, amelyeknek Bella már dolgozott. Az ő ajánlása segíti a fővárosi kezdőt és irányítja korszerű eszmék, olvasmányok felé. Kétségtelen, hogy igen sok embert ismer meg általa. De arról már az érett író vall, újra és újra, hogy kik álltak hozzá legközelebb, kire, kikre emlékszik két-három évtized múlva is szívesen. Egyéniségét, életvitelét ismerve talán nem is olyan meglepő a névsor. Ösztönösen ugyan, de barátait is — szinte szecessziós megkomponáltsággal — elsősorban a különös, sőt már-már gyanús egzisztenciák közül választja, kivált írótársai és szerkesztői közül. Már a — mellesleg igen színvonalas — jámbor Magyar Szemle tulajdonosa, lovag Kaczvinszky Alajos, a rejtélyes „Kaczi" példája volt a „furcsa különcének: német anyanyelvű lévén, egy kukkot sem tudott magyarul, pusztán „úri passzióból" tartott fenn magyar irodalmi hetilapot. Az írók műveit nem értette, néha még nevüket sem tudta, de a szerzők iránti tiszteletből, büszkeségből a honoráriumokat mindig vadonatúj bankjegyekben fizette. A nagyvárossal ismerkedő ifjú szinte gyűjti maga köré — és szépreményű bohémként vonzza is — a modern idegérzékenységű, különös, extrém figurákat, a társadalom kitaposott ösvényeiről letérő deviánsokat, a siker kegyeltjeit, a bukás áldozatait. A szecessziós embereket. Emlékezése szerint sokszor megfordult egy szürke napernyős, szürke cilinderes, császárszakállas, merev öreg úriember — Vajda János — után a Kossuth Lajos utcában. Minden bizonnyal a millennium évében láthatta néhányszor a szertartásos külsejű, nyugalmazott diplomatának, udvari hivatalnoknak tűnő zord poétát, hiszen Vajda 1897 januárjában meghalt. A fiatalember képzelete — ott, a Kossuth Lajos utcai korzón képződött emlék tanúsága szerint — felruházta őt a rejtőzködés szecessziós tulajdonságával, mely nem engedte, hogy a nyilvánosság előtt, külsőségekkel hirdesse kilétét. Más valakinek akart látszani, mint aki valójában volt. A petőfis-reviczkys romantikus költő-póz kellékei helyett Krúdy szemében Vajda — akárcsak Arany János, a tényleges akadémiai tisztségviselő — az incognito szecessziós jelmezét öltötte. Negyedszázad múltán is állította, hogy a költő talán a legmogorvább férfiú voir a Belvárosban, „holott a régi Belváros még akkor telve volt